Lassú léptekkel közeledett az ágyhoz. A szobában gyertyák égtek, és valami furcsa illat terjengett a levegőben. Nem hasonlított semmihez. Hűvös volt, ezért összébb húzta magán a kardigánját.  Kísérője, egy széparcú fiatal lány egyetlen szó nélkül kihátrált a helyiségből, és eltűnt az ajtó mögött. Magukra hagyta őket. Visszafojtotta a lélegzetét, miközben igyekezett erőt venni magán, hogy a magasan feltornyozott párnák közt fekvő sovány alakra pillantson, mert félt az eléje táruló látványtól. Félt, hogy dédelgetett álma abban a pillanatban szilánkjaira hull.

Több mint húsz év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Akkor is csak futólag, egy nagy áruházban. A férfi az unokáival volt, éppen játékokat vásárolt nekik, ő pedig hosszasan figyelte őket egy polc takarásából. Ahogy a gyermekekre nézett, olyan boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt, mint aki megtalálta azt, amit egész életében keresett. A haja csaknem teljesen őszbe vegyült, már közel járt a hatvanhoz, de sötét szembogara még ugyanazt a szeretetteli melegséget sugározta, mint egykor régen. A mosolya sem változott. Először nem akarta, hogy a férfi meglássa őt, de aztán végül mégis elkerülhetetlenül egybekapcsolódott a pillantásuk egy barna játékmackó bolyhos válla fölött. A férfi mosolyogva, és oly közvetlenül üdvözölte, mintha csak tegnap váltak volna el. Annyi mindent szeretett volna kérdezni Tőle, de nem volt alkalmas sem a hely, sem az idő, és amit a férfi tekintetéből abban a néhány percben kiolvasott, részben válaszok is voltak e kérdésekre, amiket aztán végül mégsem mert feltenni. Mindösszesen pár pillanat volt, méltó megemlékezés a múltról, amely háborgó lelkeiket akkor és ott az örökkévalósággal kötötte össze. Aztán újra kisétált az életéből, pontosan úgy, ahogyan tíz évvel azelőtt tette, egy esős vasárnap délután. Egy áruház előtt.

Egy barát értesítette, pontosabban a közös barátjuk, tulajdonképpen az egyetlen összekötő kapocs közöttük. Valamikor nagyon régen, a megismerkedésük idején adta meg neki a férfi a legjobb barátja telefonszámát, és viszont, hogy ha őt egyszer valami baj éri, akkor időben értesülhessen róla. Akkor azt mondta, nem viselné el, ha nem tudnának egymástól elbúcsúzni. A baráttal azóta csak ritkán beszéltek, akkor sem többet, mint amennyit az udvariasság egy „hogy vagy” kérdésre megkívánt, de most tudta, amikor felvette a telefont, hogy baj van. A barát hívta, de egyetlen szót sem kellett szólnia a telefonba. Már hetekkel azelőtt megálmodta, megérezte. Még akkor este kocsiba ült, és a fővárosba utazott. Sosem járt az ő otthonában, mégis elsőre megtalálta a címet, amit sietősen egy darab cetlire jegyzetelt. A férfi unokája nyitott ajtót. Legalábbis úgy gondolta, hogy csak ő lehet, hiszen kellemes arcvonásai, és meleg barna szemei őrá emlékeztették. A lány pillantása egészen a szívéig hatolt.

Abban a pillanatban ott az áruház bejáratánál, csaknem harminc évvel ezelőtt, azt hitte, vége van a világnak. A föld rögtön meg fog nyílni alatta, és elnyeli őt mindenestül. Záporozó könnyeitől pedig kiáradnak a folyók, és elöntenek mindent. Nem, az nem lehet, hogy így érjen véget. Nem lehet, hogy egyáltalán véget érjen. El sem tudta képzelni, hogyan tudna létezni nélküle. Hiszen már a részévé vált. De a férfi nem így gondolta, őt nem hatották meg a könnyei akkor és ott, csak nézte őt érzéketlenül, és a kimondott szó kőbe vésődött. Az eső pedig csak esett és esett vigasztalhatatlanul, végighömpölygött arcának lágy ívén, majd eggyé olvadt a szemhéja alól legördülő csillogó könnycseppekkel.

Most újra láthatta őt, talán utoljára. Az első, amit megfigyelt, hogy az ágyon fekvő férfi túlságosan sovány volt. Vékony karjain lilán dagadtak az erek, ujjai, mint valami ragadozó madáré, meggörbülten kapaszkodtak a takaró foszló szövetébe. Lélegzete lassú volt, és nehézkes. Mellkasa fölött alig észrevehetően emelkedett és süllyedt a takaró. Arca a mennyezet felé nézett. Tényleg Ő lenne az? Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire sikerült meggyőznie önmagát arról, hogy az elgyötört test, amit lát, az valóban az övé. Azé a férfié, az egyetlené, akit szeretett. A haja hófehér volt már, az arcvonásai is eltorzultak az idő vasfogai nyomán, csak talán a szeme, igen a szeme volt az, amiről felismerte. Bár már nem égett benne a régi tűz; opálos fénye pedig egy megtört asszony fáradt vonásait tükrözte vissza, mást nem. A beteg csak akkor vette észre, hogy látogatója érkezett, amikor leült az ágya szélére. Akkor ráemelte a pillantását, és hosszasan elidőzött rajta. – Hívtál… - suttogta a nő fátyolos hangon, és kezével az ernyedt kézfej után nyúlt. – Megismersz még? – kérdezte bizonytalanul a férfi arcának apró rezdüléseit kutatva. Torkát sírás fojtogatta. Nem válaszolt, de a szeme mintha futó mosolyt tükrözött volna egy rövid pillanatra, majd megint egyhangú bágyadtságba révedt. Újra a plafon felé fordította a figyelmét, mintha ott valami nagyon fontos elfoglaltsága lenne. – Azt akartad, hogy eljöjjek, most meg nem szólsz hozzám egy árva szót sem? – kérdezte leplezetlen szemrehányással a hangjában. Bár legkevésbé sem lepődött meg rajta, ismerte őt jól. Élete legfontosabb pillanataiban mindig hallgatásba burkolózott. A csendet még a szavaknál is értékesebbnek tartotta, a szavaknál, amelyekkel mindig olyan csodálatosan bánt, ha beszélt, ha írt. Közelebb hajolt a férfi arcához, lehelete lágyan fellebbentette halántékán a szürke hajpihéket, és a fülébe súgta:  – Ne félj, itt vagyok, itt maradok Veled… Látod? Fogom a kezed… Nem engedem el… Többé már nem.
Percek vagy órák teltek el, nem volt jelentősége. Az idő megállt abban a pillanatban. Az utolsó sóhajtás, mely erőtlen testét elhagyta, egy nevet formált. Egy régen elfelejtett nevet, ahogyan azóta sem hívta őt senki. A nő szeméből kigördülő könnycsepp a kékülő ajkakra hullott, és ott megfagyott. – Hát ennyi volt… A nyitott ablakon át besüvítő gyengéd szellő utoljára megrezegtette a szempilláit, és az ágy melletti asztalkán a gyertya lángja kialudt.

A nő a tó partján sétált abban a vidéki kisvárosban, ahol egyszer együtt töltöttek egy hétvégét. Hamuszín hajába vadul belekapott a szél, és összekócolta, de ő dacosan szembe fordította vele az arcát, ahogyan mindig is tette. Majd leült arra a padra, felcsapta a jegyzetfüzetét, és beleírta:

„Valamiért mindig így képzeltem el az utolsó találkozást Vele… De a sors kiszámíthatatlan; valójában ez soha nem történt meg. Csak egy évvel a temetése után értesültem a haláláról. Nem voltam vele ott, akkor, és nem foghattam a kezét. A kérdéseimre pedig sosem kaptam választ. A temetőbe elmentem… egyszer. Egy kicsiny határmenti faluban nyugszik, ahol született. Egy szál vörös rózsát tettem a sírjára…”