Égő fáklyánk a vágy mocsarába fúlt
Nekünk már nincs közös hajnalunk
Vitorlát bontott régen a múlt
S a csendből épül vaskos várfalunk
Mert elkoptak az egykor mohó szavak,
S már visszhangot sem hord a szél,
Oly régen volt hogy téged láttalak,
Csak kósza emlék, mi rólad mesél.
A nap sem kel fel soha többé.
Örök sötétség, átok és kárhozat -
Csak egy tündérmese vált ma köddé
A Mindenséghez képest csekély áldozat.
Ne sírj, hisz nem kár azért, mi elveszett
Csak egy bánatos szív, mi akkor meghasadt
Üszkös hamvaiból egy fekete folt maradt:
S az kiált fel még szűntelen az égbe
Kínok közt gyötrődve, kegyelmet remélve
Ne kapja ezt büntetésül senki, mert nincs
az a bűn, melyért a megtorlás joggal lehetne
ily kemény, s vigaszra mindent feladva sincs
semmi remény, ha vétked épp csak annyi, hogy
az égből lopva szikrát, mertél igazán szeretni,
s mi nagyobb bűn, hogy gyöngyeidet széjjelszórva
nem tudtál feledni. Tán nem volt érdemtelen.
Elhullt cseppjeit felfűzi majd más, és
dícsekszik is vele. Nyakában a gyöngyeiddel,
mi könnyeiddel tele, tán még szépnek is látszik.
S üvöltő fájdalmadban örömét lelve
Üszkös szíved fölött élvezettel játszik.
Ő meg csak hallgat, némán szemlélve e klisét-
oszló tetemednél nem ül majd gyászmisét,
mert az veszteseknek nem jár. S ki nem veszített
semmit: egy feneketlen verem, mi egy helyett
száz másikat terem. Értéke csak annyi.
Még nem értesz. Fáklyád fénye elvakít.
Tán egyszer túllépsz a körön, mi felnagyít,
S ha majd átlátsz a fejük fölött,
felleled a kristályt az üveggyöngyök között.
 

2006. ....