hajnal duruzsol

eltévedt méhként fülembe

nyíló bimbó most a Nap

lassú mint a kőrisfa-virág

egyszeri csöndben

megállt bennem minden képzet

illat s tanácstalan ódák

aranyat köpül mellkasomban

a rejtőző hús-ketyegő

kifordulatlan

penészt érzek pedig

az óriáspöffeteg spórái szállnak

megzabolázatlan trillió

észrevétlen csillagokként

vagy csak szentjánosbogarak

köröznek le nem kapcsolt lámpásokkal

nem tudom

vére hull az éjnek

pedig csak bágyadt ecsetvonásokkal

művészkedik a Nap

a zöld-sátorra boruló kék-vásznon

unja már a pont-magokat

az űr eltévedt gyermekeit

magamba zárkózom

lehulltam én is velük

s fázom

korán van még

de idecövekelt az élet-karó

gyenge lámpásként