Új regisztráció esetén igazold magad itt ahhoz, hogy jelentkezésed elfogadhassuk: bartalovicszoltan@gmail.com
vagy ezen a telefonon:
+36205155301
1 hét = 1 történet / A tavasz dala
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
Az első hó
Korán sötétedett, mint ahogy mindig is így novemberben. Nagyanyó elővette a fonalat és a tűket. Pirosat választott, először Moncsinak köt egy pulóvert. Nagyapó fát hozott be, a kandalló melletti kosárba tette, aztán dobott két hasábot a tűzre.
- Hideg lesz éccaka - szólt feleségéhez, majd újsággal kezében letelepedett kedvenc foteljébe. Lábait a maga előtti puffra helyezte, fejét hátranyomva megkereste támlájának öblös részét, s mint a fontos politikusok, a címlapra meresztette szemét. Nyelvével csettintett, neje tudta, ilyenkor kész megoldásokat fogalmaz magában a meglévő leírtakhoz képest, de ahogy a sportrovathoz ér, rendszerint el-elbóbiskolgat.
Az udvaron lévő körtefáról néha fel-felvillant két fényesség, egy-egy szárazabb ágacska mozgása tompította ugyan a leselkedő tekintetet, majd ahogy a szél megrázta a tájat, beléreccsent annak súlyától.
- Papa, valaki mászkál odakint! – ugrott ablakhoz a gyerek, orrát teljesen nekinyomva bepárásított egy tenyérnyi helyet az üvegen. Kezeit ellenzőként fejéhez emelte, hogy a kinti sejtelmes sötéthez hamarabb hozzászokhasson.
- Az csak Holle Anyó lesz, ne félj Kicsim! – szólalt meg nagyanyó az okuláréja mögül szeretettel
tekintve kisunokájára.
- Holle anyó? Az meg kicsoda? – kérdezte érdeklődéssel hatalmas szemeit még tágabbra nyitva a
cserfes kislány.
- Hát már nem emlékszel, Szentem? Meséltem Neked Holle Anyóról, aki ha megrázza párnáját
az égben, a földön hullni kezd a hó. A kislány összeráncolta homlokát és gondolkozva nézte a hatalmas, különböző mintázatú hópelyheket. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna szebbet, mint ezeket a csillogó, kristályszerű vízcseppeket. Annyira belefeletkezett a csodálkozásba, hogy az aprócska száját is eltátotta. Egy édes, ismerős illat hozta vissza a jelenbe. Nagyanyó fennséges almáspitéjének illata volt az, ami az egész szobát belengte. Az újságjából felnézett az öreg és elismerő fejbólintással jelezte, mennyire várta már, hogy megsüljön a pite. Kisunokáját a térdére ültette, míg nagyanyó a szeletkékek porcukorral hintette be. Pont úgy, mint a kinti tájat az idei első hó. Nagyapó köhintett egyet, majd megszólalt:
- Mesélek neked egy régi történetet Moncsikám. Oly régen történt, hogy már alig emlékszem. Épp akkora lehettem mint most Te.
Találkozás
Fel-alá sétált, léptei alatt zizegtek a sárga-vörös levelek. Túl korán érkezett, és egyáltalán nem tetszett neki a környék, nem olyan, mint azelőtt volt. Most alig jártak erre emberek, csak néha találkozott egy-egy járókelővel. A feltámadt szél, belekapott hosszú, vörös hajába, megborzongott. Összébb húzta piros kardigánját, a kabátot a kocsiban hagyta.
- Hát újra itt, rég láttalak - hallotta a háta mögül, megfordult.
A férfi állt előtte. Van vagy tíz éve is annak, hogy látta, de most is ugyanazt érezte, mint amikor utoljára találkoztak. Félelmet.
- Elhoztad?
- Nem. …Nem volt erőm, hogy újra lásd gyengeségem. Magam mellett akartalak tudni, s csak így érhettem célt.
- Ne kezdjük ismét, kérlek. Utolsó randevúnk Babás-szerkövek átkával lengett, s azóta is kérges mindkettőnk lelke.
- Hidd el, már felnőttem. Mai szertartásom biztonság a szellemi létnek.
- Akkor, mit veszíthetsz? Gyerekkorom egy darabkáját loptad el, most mégse hoztad vissza azokat az éveket.
- Igaz, de most mást hoztam. Kasszandra jóslata valósággá válhat, csak higgy bennem.
A férfi matatni kezdett zsebében, keze motoszkálására fel-felcsilingelt egy elfeledettnek hitt szelence hangja, ahogy ügyetlenül nyitogatta annak fedelét. A nő rémült arcot vágott, könnyezni kezdett, nem tudni, a feltámadó szél, vagy a tárgy különös hatása váltotta ki a nedveket, de hagyta, hogy haja, szeme elé kerüljön.
Találkozás
Fel-alá sétált, léptei alatt zizegtek a sárga-vörös levelek. Túl korán érkezett, és egyáltalán nem tetszett neki a környék, nem olyan, mint azelőtt volt. Most alig jártak erre emberek, csak néha találkozott egy-egy járókelővel. A feltámadt szél, belekapott hosszú, vörös hajába, megborzongott. Összébb húzta piros kardigánját, a kabátot a kocsiban hagyta.
- Hát újra itt, rég láttalak - hallotta a háta mögül, megfordult.
A férfi állt előtte. Van vagy tíz éve is annak, hogy látta, de most is ugyanazt érezte, mint amikor utoljára találkoztak. Félelmet.
- Elhoztad?
- Nem. …Nem volt erőm, hogy újra lásd gyengeségem. Magam mellett akartalak tudni, s csak így érhettem célt.
- Ne kezdjük ismét, kérlek. Utolsó randevúnk Babás-szerkövek átkával lengett, s azóta is kérges mindkettőnk lelke.
- Hidd el, már felnőttem. Mai szertartásom biztonság a szellemi létnek.
- Akkor, mit veszíthetsz? Gyerekkorom egy darabkáját loptad el, most mégse hoztad vissza azokat az éveket.
- Igaz, de most mást hoztam. Kasszandra jóslata valósággá válhat, csak higgy bennem.
A férfi matatni kezdett zsebében, keze motoszkálására fel-felcsilingelt egy elfeledettnek hitt szelence hangja, ahogy ügyetlenül nyitogatta annak fedelét. A nő rémült arcot vágott, könnyezni kezdett, nem tudni, a feltámadó szél, vagy a tárgy különös hatása váltotta ki a nedveket, de hagyta, hogy haja, szeme elé kerüljön.
-Jövőbe látni én nem szeretnék, ajándékod gyönyörű, és egyben félelmetes. Nem akarok királylány lenni soha, ha szeretsz, szívből szeress!
A férfi kezében megremegett az ajándékszelence, erre a válaszra nem számított. Zavartan a lány szemébe nézett, meglátta a leguruló könnycseppet. Gyengének érezte magát ismét, pedig hitte, hogy ez a találkozás mindent eldönt. Felkészült nagyon, de mit el akart mondani, most semmi nem jutott eszébe. A lány ruhájáról letörölte a könnycseppet, és megsimította arcát.
-Gyere velem, piramisba zárt magányba élem életem!
Találkozás
Fel-alá sétált, léptei alatt zizegtek a sárga-vörös levelek. Túl korán érkezett, és egyáltalán nem tetszett neki a környék, nem olyan, mint azelőtt volt. Most alig jártak erre emberek, csak néha találkozott egy-egy járókelővel. A feltámadt szél, belekapott hosszú, vörös hajába, megborzongott. Összébb húzta piros kardigánját, a kabátot a kocsiban hagyta.
- Hát újra itt, rég láttalak - hallotta a háta mögül, megfordult.
A férfi állt előtte. Van vagy tíz éve is annak, hogy látta, de most is ugyanazt érezte, mint amikor utoljára találkoztak. Félelmet.
- Elhoztad?
- Nem. …Nem volt erőm, hogy újra lásd gyengeségem. Magam mellett akartalak tudni, s csak így érhettem célt.
- Ne kezdjük ismét, kérlek. Utolsó randevúnk Babás-szerkövek átkával lengett, s azóta is kérges mindkettőnk lelke.
- Hidd el, már felnőttem. Mai szertartásom biztonság a szellemi létnek.
- Akkor, mit veszíthetsz? Gyerekkorom egy darabkáját loptad el, most mégse hoztad vissza azokat az éveket.
- Igaz, de most mást hoztam. Kasszandra jóslata valósággá válhat, csak higgy bennem.
A férfi matatni kezdett zsebében, keze motoszkálására fel-felcsilingelt egy elfeledettnek hitt szelence hangja, ahogy ügyetlenül nyitogatta annak fedelét. A nő rémült arcot vágott, könnyezni kezdett, nem tudni, a feltámadó szél, vagy a tárgy különös hatása váltotta ki a nedveket, de hagyta, hogy haja, szeme elé kerüljön.
-Jövőbe látni én nem szeretnék, ajándékod gyönyörű, és egyben félelmetes. Nem akarok királylány lenni soha, ha szeretsz, szívből szeress!
A férfi kezében megremegett az ajándékszelence, erre a válaszra nem számított. Zavartan a lány szemébe nézett, meglátta a leguruló könnycseppet. Gyengének érezte magát ismét, pedig hitte, hogy ez a találkozás mindent eldönt. Felkészült nagyon, de mit el akart mondani, most semmi nem jutott eszébe. A lány ruhájáról letörölte a könnycseppet, és megsimította arcát.
-Gyere velem, piramisba zárt magányba élem életem!
A férfi ujjaival babrálva óvatosan nyitogatta, majd lassan visszacsukta a szelencét. Zavartan nézte a lány piros kabátját, és Kasszandrára gondolt, a be nem teljesült jóslatra. Hirtelen felemelte a fejét és a lány könnyben úszó, őzbarna szemeibe tekintetébe temetkezett. Egy elmúlt, mégsem túl távoli meleg nyárra gondolt, és a vízcseppekre, melyek mindkettejük arcán tükröződtek a lemenő nap melengető sugaraiban.
Találkozás
Fel-alá sétált, léptei alatt zizegtek a sárga-vörös levelek. Túl korán érkezett, és egyáltalán nem tetszett neki a környék, nem olyan, mint azelőtt volt. Most alig jártak erre emberek, csak néha találkozott egy-egy járókelővel. A feltámadt szél, belekapott hosszú, vörös hajába, megborzongott. Összébb húzta piros kardigánját, a kabátot a kocsiban hagyta.
- Hát újra itt, rég láttalak - hallotta a háta mögül, megfordult.
A férfi állt előtte. Van vagy tíz éve is annak, hogy látta, de most is ugyanazt érezte, mint amikor utoljára találkoztak. Félelmet.
- Elhoztad?
- Nem. …Nem volt erőm, hogy újra lásd gyengeségem. Magam mellett akartalak tudni, s csak így érhettem célt.
- Ne kezdjük ismét, kérlek. Utolsó randevúnk Babás-szerkövek átkával lengett, s azóta is kérges mindkettőnk lelke.
- Hidd el, már felnőttem. Mai szertartásom biztonság a szellemi létnek.
- Akkor, mit veszíthetsz? Gyerekkorom egy darabkáját loptad el, most mégse hoztad vissza azokat az éveket.
- Igaz, de most mást hoztam. Kasszandra jóslata valósággá válhat, csak higgy bennem.
A férfi matatni kezdett zsebében, keze motoszkálására fel-felcsilingelt egy elfeledettnek hitt szelence hangja, ahogy ügyetlenül nyitogatta annak fedelét. A nő rémült arcot vágott, könnyezni kezdett, nem tudni, a feltámadó szél, vagy a tárgy különös hatása váltotta ki a nedveket, de hagyta, hogy haja, szeme elé kerüljön.
-Jövőbe látni én nem szeretnék, ajándékod gyönyörű, és egyben félelmetes. Nem akarok királylány lenni soha, ha szeretsz, szívből szeress!
A férfi kezében megremegett az ajándékszelence, erre a válaszra nem számított. Zavartan a lány szemébe nézett, meglátta a leguruló könnycseppet. Gyengének érezte magát ismét, pedig hitte, hogy ez a találkozás mindent eldönt. Felkészült nagyon, de mit el akart mondani, most semmi nem jutott eszébe. A lány ruhájáról letörölte a könnycseppet, és megsimította arcát.
-Gyere velem, piramisba zárt magányba élem életem!
A férfi ujjaival babrálva óvatosan nyitogatta, majd lassan visszacsukta a szelencét. Zavartan nézte a lány piros kabátját, és Kasszandrára gondolt, a be nem teljesült jóslatra. Hirtelen felemelte a fejét és a lány könnyben úszó, őzbarna szemeibe tekintetébe temetkezett. Egy elmúlt, mégsem túl távoli meleg nyárra gondolt, és a vízcseppekre, melyek mindkettejük arcán tükröződtek a lemenő nap melengető sugaraiban.
Hirtelen megcsörrent a férfi telefonja, megnézte a kijelzőt, zavartan a nőre nézett.
- Bocsáss meg, muszáj, csak egy pillanat...
Odébbsétált, akkor vette fel, mikor biztos volt benne, hogy a nő nem hallhatja.
- Mire vársz még? Mit zagyváltok össze-vissza Babás- szerkövekről, meg Kasszandráról? Ne húzd az időt!
- Rendben. Én csak....
- Nem romantikázni jöttél! Figyellek! Végezd el a feladatot és mehetsz!
Friss hozzászólások
1 év 9 hét
1 év 36 hét
1 év 44 hét
2 év 5 hét
2 év 18 hét
2 év 18 hét
2 év 20 hét
3 év 6 hét
3 év 10 hét
3 év 32 hét