Milyen érdekes is az emberi elme. Emlékeink kusza szövevényt alkotnak, mely az idő múlásával fokozatosan veszít sűrűségéből, és mint egy porló szövetdarab a múltból, egyre vékonyodva, ritkulva, áttetsző hálóvá silányul, majd végül az is szertefoszlik. Talán egy-két apró részlet megmarad a csillogó pókfonálból: néhány pillanat, néhány finom kis rezdülés, de leginkább csak halovány benyomások.

Utólag visszatekintve, így vagyok emlékeimnek azon szakaszával is, ahol életemnek még fontos része voltál. Már csak homályos képeim vannak, megsárgult kópiák, egykor súlyos szavak töredékei, különös ízek a számban, kusza impressziók. A nagyváros semmi máshoz nem hasonlítható hangulata, íze, szaga, amelyet észre sem vesz talán, aki minden nap benne él.

Valahányszor ott jártam, körüllengett különös misztikuma, de sohasem álltam meg, hogy szépségében gyönyörködjek. Legutóbbi ottlétem alkalmával sikerült megfognom belőle valamit. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint ködös gyermekkori emlékképek felidézésekor, melyeknek hiába kutatom a helyét és forrását, sohasem találom. Láttam már ezt a várost, jártam már ezen a helyen, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kötődöm ide. Folyton keresem azt a helyet, azt a házat, és a hozzá kapcsolódó érzést, ami több évtizede, vagy még régebb óta kitörölhetetlenül az emlékeimben él. Nem a nappalok nyüzsgő forgataga, inkább a város nyugodt magánya: a pesti éjszaka. Látom magam előtt a kihalt, csendes utcákat, a kandeláberek vibráló fényeit, amelyek, ha hunyorítok, színes kaleidoszkóppá változnak; látom a hold opálos udvarát a házak markáns sziluettje fölött, melyből bizarr mintákat takarnak ki a tetők komoran sötétlő bádogdíszei. Néha egy macska kecses körvonala rajzolódik ki, tekintetemmel követem, ahogyan átsuhan a gerincen, majd eltűnik egy padlásablak feketén ásító nyílásában. Távolról színes neonfények törnek maguknak utat a sötétben, zölden és pirosan villózva hirdetnek cégért és csalogatnak éjszakai vendéget.

Egy lokál nyitott ajtaján zene szűrődik ki, valami keserű blues… Elszorul a torkom. Kedvem volna beülni, és meginni valamit. Egy eldugott sarokban a kerek asztalka fölött könyökölve a megkönnyebbülésig sírni, és próbálni felejteni. De úgysem menne…
Azt hazudom magamnak, hogy szabad vagyok, egy mélyet szippantok a sűrű, friss levegőből, és nem zavar, ha a hajamat az arcomba fújja a szél, a sminkemet már lemosták a könnyek. Csak a cipőm kopogása hallatszik a dermedt aszfalton, és árnyékom játszik csalfa játékot velem, amint hosszúra nyúlik, majd megrövidül, ahogyan elmegyek egy újabb lámpatest alatt. A fák meghajtják nekem nehéz lombjaikat, fájó titkokat suttognak, és újra emlékeznem kell. Sikítva mar bensőmbe a felismerés, hogy nem létezik az a nyugodt otthon, amit egykor megálmodtunk, és Te már nem vársz rám sehol.

Aztán már a pályaudvaron járok, a vonatom is bent áll, de még nem szállok fel. Búcsút intek a helynek, és elsétálok a legtávolabbi peronig, hogy meggyőződjek róla, nem vagy-e ott. A választ tudom, mégis úgy érzem magam, mint a kutya, mely halott gazdáját keresve nyüszít nyughatatlanul a régi, megszokott helyeken, hátha egyszer mégis eljön.

Majd a vonat piszkos ablaka mögül nézem a távolodó házakat, a város egyre halványuló, és könnycseppen át elmosódó fényeit, de minden egyes alkalommal itt hagyom a lelkem egy darabkáját.