Elvétettem magamban
a zörgő terveket
klopfol a simaszép
s megcsillan rajta
a kiborult tavasz.
Álmom egéről lemállik
a föld, ez a türelmes áldozat,
nem kell hozzá ékes szólás,
ilyen kicsi a mi világunk,
mint feltétlen határ kering
a végletek közt egy hídon járunk
el-elcsöppent szerelem
a hű strázsa,
szárnyra kel egy új ruhában,
mint kisfiókák első szédülete
egy kiveszendő édes tájon
évekre év,
de hova is vezet
a kimondott szó,
mely mikor lehull,
hosszú fehér maszat
ébredő utcai neszekben
nézhet szemtől szembe
e világon.

Őt is érlelte lelkem,
ha a víz nem esne,
de idézi a frissülő lég,
mint szél süvít
felétek részvéttel,
bár tépelődve
feketét mutat
mint vászon ecsettel
a kósza városokban
és ment mendegélt
nem voltak alagutak
az áramlattal útra kel
fénylőn citerázó
mikor már nem mondhatod
megszűnt, csendben,
s hányan várják
egy pici szőke szitán,
és gyötörhet,
halhatatlan hatalmú
az alakuló ősbizalom.

A végtelen úton
az anyag fátyolként szakad
víz nélkül,
kiáltsam láthatatlan fény-síneken?

Az egész csak látomás,
mely folyton csak ég
türelmet fakasztó
örökkön zöld sugara.

Tiéd a teljesség,
pirosan áldoz
felette némán,
örökkön mosogató,
hangoddal épülő szebb hazán.
Jó lenne megfigyelni! -
mindenki így van ezzel
s nem lesznek többé
e szertelenség halmazon.

Az áramló erő
rólatok szól, mint
november szegletén
szilánkot hullajt az időkerék
sérülékeny kis szalagokon,
egyedi kincs,
simogatja titoknyi fény
hadd omoljon a szent vallomás
és észrevétlen új utakon
egy lépésen még gondolkoztál
betelt életed, boldogan,
mosolyod vár,
honnan a fény
betölt minden mozgatót
átröppenve féltve kérdi:
csillaggyümölcs?

Lágy szerepek
a túlértékelt légnyomásban
örök fénnyel, magabiztosan,
és én nélküle is vele vagyok,
látom megérint
a végtelen áramlatán,
van valami, hol béke,
az alvadt vásznakon:
remegő csillagok
imádkozó szerelemmel…
élő ártatlanság
lüktet veled…

a szeretet
sok ezer fénye csillan,
mikor fátyol lebben,
újra lobog! –
csiklandó szálacskák…

Te mindent megadó
mi vezet e földről,
hol megszülettem én?
igen kalimpált helyzet
tükrözi, hogy
részt kell vennem,
érzem,
perzselő nakonxipán,
honnan elindultam,
felhők feletti gondolat
egymásra kúszik,
az eredendő...
az egyetlen tiszta...
egy utolsó szívdöbbenés
új ünnepre hív,
pedig senki sem tudta
azt az Ítéletet...

Óv, feloldoz mindörökre
álom-csendben, mely
mikor betoppan gamma sugáron:
nem marasztal a távol,
a lehulló nemzedék…
a zempléni töredék…