A vén ingaóra

Lehunyt szemmel heverészgetett még egy kicsit, bízva abban, hogy talán most sikerülhet összeilleszteni a ködbevesző álomképeket, de minden igyekezete ellenére, csak néhány halvány foszlány mutatta meg magát, ami ki tudja honnan érkezett és merre illant tovább.

Az álmok olykor annyira valóságosnak tűntek, - legalábbis azok, melyek néha elvétették a szabályt, és váratlanul kapott létezésükben lubickolva elfelejtettek időben kereket oldani, hogy a valóság köntösét magukra öltve, könnyedén bújhattak meg az elmorzsolódott nyolcvanhét év kesze-kusza emlékhalmazában.

Míg a hajnallal érkező derengés lustán alámerült a kisszoba méla sötétjébe, addig az öreg is csukva tartotta a szemét, aztán ahogy a fény egyre jobban feloldotta az éjszaka terhétől súlyosra ülepedett gondolatokat, és a július aranyával érkező napsugarak vallatni kezdték a kifakult párnahuzat egymásba fonódó virágmintáit, az álmok utolsó morzsái is áthullottak a felejtés rostáján.

A kecses falióra ingája hol erre, hol arra lendülve intett búcsút a múló időnek, és a számlap mögött egymásba kapaszkodó fogaskerekek fáradhatatlanul hajtották a hosszú nagymutatót, aki kisebb társánál láthatóan szorgalmasabb volt, mert egy egész kört szaladt, mire sikerült rávennie tömzsi testvérét, hogy egyik számról a másikra szíveskedjék átvánszorogni, hiszen az idő még az ő lustasága miatt sem állhat meg.

A kicsi azzal vágott vissza, hogy ő nem haladhat gyorsabban, mert a dobozban settenkedő fogaskerekek diktálják a tempót, és arról igazán nem tehet, hogy éppen neki jutott a lomhábbik.

Ekkora pimaszság hallatán, aztán az összekapaszkodó fogaskerekek is visszavágtak, hogy bizony össze-vissza mutogathatna mindkét mutató, ha ők nem végeznék hibátlanul a dolgukat, mert egy műveletlen mutatónak fogalma sem lehet arról, hogy egy precízen megmunkált fogaskeréknek hány foggal kell rendelkeznie ahhoz, hogy az óramű pontosan ketyegjen! Ráadásul nincs is két egyforma fogaskerék, tehát mindegyikük igazi egyéniség!

Az inga egy ideig türelmesen hallgatta a vitát, de magában azon morfondírozott, hogy miután az ütemet egyedül ő diktálja, nélküle süthetné a tudományát a legprecízebb fogaskerék is. Persze nem beszélhetett összevissza, mert félő volt, hogy kiesik a ritmusból, ezért kimérten csak annyit mondott, hogy nem-nem, nem-nem.

A fénycsóvában tündöklő mutatók, első meglepetésükből felocsúdva arra a megállapításra jutottak, hogy dolgozhat itt bárki a legprecízebben is, ha ők nem mutatnak a számokra, akkor bizony minden hiába. Ebben egy ideig megnyugodva békésen hallgatták a fogaskerekek egyenletes kattogásait, mígnem a nagymutató újra kezdte a régi nótát, hogy a vak is látja, hogy kettőjük közül azért mégiscsak ő tesz többet az ügyért.

A kicsinek sem kellett több! Duzzogva vágott vissza, hogy ő viszont cserébe, minden órában annyit kongat, amennyit mutat, de a nagymutató bölcs válaszán azért mégiscsak elgondolkodott, hogy ha ő óránként nem mutatna fel a világot igazgató magasságos Istenre, bizonyára a kongatás sem lenne lehetséges.

A tömzsi, miközben szokásához híven észrevétlenül vánszorgott, titokban kénytelen volt belátni, hogy a nagymutató mégiscsak bölcs lehet, mert az igazság valóban az, hogy kongatás az ő áhítatos imája nélkül bizony még sohasem volt, és nem is lehet talán.

Aztán a szeretetteljes gondolattól visszahiggadva békülékeny hangon emlékeztette sorstársát, hogy legszebben mégiscsak akkor zeng az öreg ingaóra hangja, amikor együtt imádkozva mutatnak az ég felé.

Ebben a pillanatban, ahogy ezt kimondta, világossá vált előtte, hogy mindnyájuk munkája egyformán szükséges a pontos működéshez, mert bármelyikük nélkül értelmetlen lenne az egész. Az inga nem beszélhetett össze-vissza, mert mégiscsak ő vigyázta az ütemet, hát egyik lendületnél azt mondta, hogy jól, a másiknál meg, hogy van, és a saját hangjában gyönyörködve egyre magabiztosabban hajtogatta, hogy jól van, jól van.

Az öreg arcán halvány mosoly suhant át, ahogy tekintete végigsimított a cirádás mutatókon, mert az idő múlására gondolva, hirtelen elészaladt gyermeksége, amikor még mezítelen lábujjai között szűrve az utca porát, egymást heccelve kergették az édesanyja által fabrikált rongylabdát.

- Istenem, de rég is volt! - Hol vannak már azok a dolgos kezek, amik, ha megsimogatták a tüskére nyírt gyermekfejet, az már maga volt a boldogság.

- Akkoriban kevesebb idő jutott a szeretetre, mert a ház körül és a jószágokkal, de kinn a földeken is rengeteg kézi munka volt. Ma mindent gépesítenek, amivel időt lehet megtakarítani, de a mai ember mégis mindig rohan. A régi emberek is csak ritkán borultak egymás nyakába, mégis valahogy tisztább volt az érzés, mert jó szóért, elég volt jó szót kapni.

Ma már boldogtalanok a gyermekek, akik másokénál kevesebbet kapnak, mert az ajándék, tán Istent is megkerülve, felmagasztalódott a szeretet értékmérőjévé, megölve ezzel a reményteli várakozás örömét, hisz a mai világban mindenkinek minden azonnal kell.

Megiramlott a világ, és nincs idő várni. Pedig milyen szép is volt, amikor hamvas arcú Rózáját várta a kertvégi kis patak keskeny hídkorlátján támaszkodva, belefeledkezve a fecsegő víz holdfényben csillogó játékába.

Az öreg óra az elmúlt időkkel mit sem törődve kizökkenthetetlen ütemmel mondogatja, hogy most, most, most, most, és nem érdekli, ami volt, de azon sem tépelődik, ami lesz, csak méri az időt kíméletlenül.

- Kitudja, hányszor fordulhattak körbe a vén mutatók, mióta az apja éppen arra a szögre akasztotta gondosan készített mesterművét. Krisztusi korban lehetett még akkoriban, de akár a hetedik faluból is eljöttek a munkájáért, mert minden óra lelkében olvasni tudott, és azonnal megérezte, miképp orvosolhatja betegségüket.

Az öreg révedezve simított egyet a takaró ráncain, pedig valójában a régi fiatalságán simított egyet, mikor eszébe jutott, hogy suhanc legényke korában milyen szívesen térdepelt az apró műhely padján, lesve az asztallapon félrebillent fogaskerekeket, bámulva a titokzatos csodát, hogy miként áll össze a bonyolult szerkezet.

Hiszen, van annak már vagy hetven éve is, hogy az öreg inga fáradhatatlanul hajtja az időt, és az óta csak néhányszor állt meg, de bizony akkor sem magától.

Először akkor fogta le az ingát, amikor huszonnyolc évvel ezelőtt a tavasz első hajnalával a megvénült órásmester lelke a mennyekbe szökött, ahol az időt percekben és órákban, de még napokban és években sem számolják, hiszen végtelen az, mint a magasságos mennybolt.

Másodszor azután szakította meg a monoton ketyegést, miután kedves Rózája utolsó éjszakáját virrasztotta végig, éppen ennek az ágynak a szélén szorongva, és gyenge kezét a markában melengette, mint egy kihűlt kis madárkát. Aztán a ráncos arc lassan kisimulni látszott és valami földöntúli béke költözött reá. 

A révedező szempillák alól két kövér könnycsepp köszöntötte a porlepte ablakon beleskelő napsugarakat, hogy aztán a mélyen barázdált arcon legördülve elvegyüljenek a párnahuzat kifakult virágmintáinak szövevényében.

A fénylő sugarak még jó ideig kedvükre hintáztak az öreg ingaóra ide-odalengő réztányérján, aztán a meszelt falon incselkedő árnyak játékától szédelegve, óvatosan kihátráltak az ablakon.

2011. január 25.