És eljöttél velem az éjszaka közepén…
A régi temető ódon vaskapuja nyikorogva fordult el rozsdás zsanérján, és mi behatoltunk a túlvilág birodalmába. Én ugyan kissé bátortalanul a nyomodban, mert félelemmel vegyes tisztelettel adózom a túlvilág erőinek. Te csak mosolyogtál ezen, mert Te nem hiszel a szellemvilágban, és a halált sem féled. Nekem áhítat a temető csendje, különösen éjszaka, míg számodra csak csontok fölé boruló mohos kövek, és szélben ringatózó fák.

Én jól éreztem azt az erőt, ami rettegéssel tölti el az élőt, minden élethez ragaszkodót. Fekete volt és nyirkos, rothadó és bűzös, és meg akart fojtani, le akart bénítani, de ugyanakkor éreztem magamban az erőt, a vitalitást, ami ellenállt e lehúzó mélységnek, és végül én győztem. Harcomból Te mit sem láttál, talán csak annyit, hogy egy pillanatra elgyengülve megkapaszkodtam egy omladozó sírkőben, míg hosszú, fekete szoknyámat a bokám körül meglebegtette a hűvös esti szél, majd felkúszott csupasz lábszáraimon egészen az ágyékomig, aztán kígyóként gyűrűzött fel a gerincem vonalán, egészen a tarkómig, felborzolva ott a pihéket. Te másra vágytál akkor velem, de én lehűtöttelek; mondván, a temető megszentelt föld, s átok száll mindkettőnkre, ha nászt ülünk a gyásznak e komor helyén.

Érzékeimet letompította a sírok közt honoló csend, és élvezettel horzsoltam végig tenyeremet az érdes, málló köveken, s tapintásuk feltöltött egyfajta misztikus, sötét erővel. A fejfák  óriás árnyakként meredtek ránk; egy más vallás kopjafái, a hold halovány fényében próbáltuk az elmosódott cirill betűs írást megfejteni. Én úgy éreztem, sok-sok szempár követi minden lépésünket, de hiába pásztáztam feszült figyelemmel a sírhelyek közeit, nem láttam az elsuhanó árnyakat. A szemem már fájt az erőltetéstől, és forró testednek dőlve a félelem lassan elszállt belőlem. Irigyellek. Te nem félsz sem embertől, sem istentől, sem élettől, sem haláltól, és a szenvedést is ismered. Csak mosolyogsz bárgyú félelmeimen és hitemen, és az elkeseredett próbálkozásomon, hogy valamit a világomból megmutassak Neked. Számomra ez létező, akkor is, ha szemem nem fogja fel, fülem nem hallja, csak érzem valahol a bensőmben jelenlétét egy magasabb rendű létezőnek, érzem az áramló és egymásnak feszülő energiákat, és számomra a testiség sem puszta aktus, hanem része egy rituálénak, mely során női és férfi princípium egyesülnek, hogy valami sokkal magasabb szinten pulzáló erőt hozzanak létre. Ezt érted Te is, bár a saját szavaiddal, tudom.

Számodra talán nem bírt különösebb jelentéssel éjjeli sétánk abban a kicsi, elhagyatott temetőben, pedig mi akkor és ott létrehoztunk valamit. Megbolygattuk azt a dermedt és mozdulatlan csendet, illatot árasztottunk kriptaszagú levegőjébe, az élet és élni vágyás eszenciáját csepegtettük az örök enyészet sötét börtönének mohos falai közé. Érted ezt? A szerelem erejét loptuk oda, ha csak percekre is, és élettel telt meg, ami szükségszerűen az élet ellentéte. És birodalmának kapujában szövetséget kötöttünk a halállal. Talán halhatatlanok is lettünk általa, és pecsét került a homlokunkra. Többé nincs mitől félnünk. Mi a lábunk alatt, mi a fejünk felett, csupán a létünket szolgálja, amely nem szűnik meg a halállal, bár ezt egyelőre nem hiszed nekem, de én már bizonyosságot kaptam, hogy a halál csak egy metamorfózis: átmenet egy másik létezési formába, ahol több szabadsági fokkal, más dimenziókat hódíthatunk meg. Mindezt a tapasztalásért, mi egyetlen célja a létezésnek.

Olykor alá kell merülnünk a pokol sötét bugyraiba, meg kell kóstolnunk a szenvedést, és a halált, hogy megértsük az életet, s az okát annak az erőnek, mely a lét és nemlét határán egyensúlyozva egyik állapotból a másikba taszít.