Éjfeketére az ég kékje elborult,

míg a fényes Napra sötétség fátyla hullt.

Hatalmas eső zúdult a kihalt tájra,

csak úgy ömlött a menny, kinyílt csatornája.

A néma csönd most fájó lelkére szakadt,

nem volt körötte más, csak festetlen falak.

Ahogy ott járkált- megremegtek ujjai-,

milyen évszak van, az most mindegy volt neki.

Elfáradt, így egy kis nyugalomra vágyott,

nem érdekelték már az elvesztett álmok.

Csak nézte, hogy fut az eső, tócsákon át,

s az óra kattogást figyelte, semmi mást.

Már régen nevetett, könnyet sosem ejtett,

minden bánatát mélyen szívébe rejtett.

Szeme úszó ködén nem látni semmi mást,

mint, lelkéből feltörő néma zokogást.