Fotó: Lehullva-raybirg-Fotóház


egy csöppnyi szikra
még izzik bennem
szemed gyújtotta régi tüzem
ébreszt a tavasz
de a zsongás mit vártam
lelkem kertjének
csak halkan üzen

bibékre hull a harmatos hajnal
fázós ház felett füst tekereg
szerelmet nyilazó puttók repülnek
de bimbót nem bontnak
száraz rügyek

az elfolyt idő átfesti a vágyat
mély lilába hal a bordó sziget
már halkul a szó
sehol kijárat
utat téveszt a múlt

máshol pihen

rideg arcára álarcot vesz fel
a semmit kínáló szürke jelen
de cifra nyomorát
széttépem ronggyá
bekötözni vele a fájó sebet

korbácsütésként érint a reggel
mézes teát csorgat a fény tenyere
ajkam zugában
hol a rég rég nem édes
a jövő még szunnyad
                             alig piheg                              

altat a szó költők buja álma
lehet mutatód egy távoli szirt
az utat akkor is végig kell járjad
ha velem vagy nélkülem
ível a híd

legyek inkább mégis én
a mindenséged
támaszodban a büszke való
hadd maradjak ébren is
a tegnapi fényed
a szunnyadó holnap

az örökkévaló