Előszó:
Ne nézd, ha hamisan írok,
ne mondd, hogy ez nem igaz!
Csak egy számít, hogy másnak
így nyújthatok kevéske vigaszt..

látod lázban égek..
rám tetoválta az élet
a múltamat

semmi vermében
őrzött kincsem
csupa jég

mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv

de holdsarló vágta 
ezer sebtől vérzem

mennyi ének
szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved

lassan kialszik felettem az alkony
dérlepte fréziák közé bukik 
a fáradt szél

felhő fodrozta álmomat 
fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri

rám simítja dallamát 
a bennem éledt zenének
de már nem remélhet

ki tudja miért nem ér el
a szívedben pezsgő 
bíborszín hangulat

ó hittem én hogy egyszer 
majd
minden jobb lesz

karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell 
rőt-vörös álmokért

hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt 
ha kever is a ma
holnap ismét
ízes gyümölcs leve 
csordulhat a számról
melletted ismét 
halk szavú leszek
és szárnyalunk együtt
akár a mesében

- a hívogató fényben 
angyalok állnak sorfalat -

de hazugnak kellene lennem
hogy el is higgyem
- tegye igazzá bár tollam 
annyiszor -
már nehéz a fátyol
sok viharban tépett

szürke utakhoz megfakult...