Lassan sötétedik.
Ha lenézel fentről, egyre homályosabban látod magad alatt a szürke pontokat.
Itt-ott egy fehér villanás, valami ing vagy blúz, megcsillanó szikrák. Valaki rágyújt éppen.
Elhalkuló gépzene, vastagodó, nyomasztó homály.
Úgy érzed a szíved nem képes tovább dobogni, megsűrűsödik a levegő, erősödik a morajlás odalent, valami nyomás telepszik a gyomrodra.
Végül a teljes, átláthatatlan sötétség.
Elektromossággal telítődik a levegő, hajad szálanként mered az égnek, hideg fut végig gerinceden.
Az utolsó néma pillanat. Ez mindig, mindenütt egyforma, erre mindig emlékszel.
Egyetlen, véget nem érő pillanat. A teljes csend pillanata. Az elakadó lélegzetek pillanata.
A várakozás végső, legfeszültebb pillanata. Egyetlen erős, összeránduló szívdobbanás.
A vágható, harapható, nyelhető, fullasztó csend.
Lencsék, fényágyúk milliárd wattnyi hirtelen felizzása vág fehér plazmát tágra nyílt szemedbe.
A dob mellbe rúg, a gitár sikoltó reccsenéssel hasít, a basszus az agyad tépi szét.
A teljes üresség és néma csend felrobban, színek, kék, mély bíbor és narancs villámlanak.
A Hammond orgona benned rezeg, megrendül körülötted az elillanó racionalitás.
Egyetlen pillanat alatt porrá őröl, feldob a levegőbe és széjjelszór misztikus égtájak felé a zene.
Nem érzed a tömeg nyomását, fogalmad sincs, mikor ugrottál talpra, már süvölt az ének, mély, telten rezgő, füstökkel itatott, érces torokhang.
Ezer és ezer tüdőből sikolt a hirtelen felszabaduló levegővétel.
Dübörögve döngöl, szaggat, zakatol, zakatol, zakatol, zakatol...
Megkezdődött a rituálé!

Fat Bottomed Girls, aztán rögtön a Good Old Fashioned Lover Boy, végül az első nagy sláger: Good Company.
May keze szárnyal, a vörös gitár sír, sikolt, csilingel és durván hasít, lelket szaggat, szívet tép, ahogy a tortúra menete megkívánja.
Taylor a dobok mögött, hol van már a kisfiús, szinte szégyenlős mosoly... Viharvert, ráncokkal barázdált arc, lobog a fehér ing, betonkemény precizitás.
Féltünk, kételkedtünk. Freddy nélkül? Ugyan már...
És most ott szárnyal, pillanatra meg nem áll, kezében varázsos fegyverként pörög, felszikrázik a mikrofont tartó acélcső. Az öreg oroszlán, a hatvanas évek delíriumos jelképe, bőrben és vászonban, kicsit kopaszodón, ápolt körszakállal...
Csak a lendülete nem tört meg. Átrobbant a szkepticizmus falán.
Már a nagy nóták szólnak sorban. Harmincezer torok bőgi a dalokat, tiszta szívvel, felszabadultan.
A ceremóniát Paul Rodgers vezényli. Elementáris erővel ragadta torkon a kétkedőket és a bízva bízókat egyaránt. Zeng, árad, üvölt belőle a fájdalom, a boldogság, a keserűség és a hit, remény...
Ez nem egy tánc. Ez rock and roll!

Fekete csend...
May csöpp alakja, fémlábú, magas bárszéken. Ölében gyengéden ringatja hangszerét.
Csak tizenkét húr, semmi több...
Valahonnan, a háttérből beúszik Freddy hangja: - Tavaszi szél vizet áraszt... A legendává érett magyar népdal, egy párszi és indiai szülőktől származó rockbálvány szájából, tört magyarsággal. Vajon hányan tudják, hogy eredetileg Farrokh Bulsara volt a neve?
May hangja megbicsaklik, amikor arra kér, emlékezzünk pár pillanatig Freddyre.
Lágyan, halkan simogatja a tizenkét húrt. Love of My Life...
Harmincezer lehajtott fej, hatvanezer könnyező szem. Tízezernyi mécses, öngyújtó, gyertya. Taylor May vállát ölelve... Könnyek egy emberért, egy zseniért... Talán a világért, nem tudom.
A dal arról, hogy a szerelem gyilkol, a szerelem öl.
Piros szalagocskák, hajtókákon, ruhák vállán, azóta a nap óta. Egy jelkép, amely akkor született, amikor Mercury meghalt.
Élő zene, felette Freddy hangja szárnyal, We are the Champions, Bohemian Rhapsody,
és végül az utolsó dal: a műsornak mennie kell tovább. Mert a show nem állhat meg.
Az élet sem. Csak Rodgers áll a színpad bal oldalán félrehúzódva, lehajtott fejjel. Most nem énekel. Most nem... Mennyire lehet magányos, az emlékezés pillanataiban?

Tom-Tom-Takk
Tom-Tom-Takk
Tom-Tom-Takk... we will, we will ROCK YOU!!!
Vége a Memory block-nak. Mercury és Rodgers duettet énekel a technika segítségével.
Ökölbe szorított kezek... Kétszer a szívre, egyszer a levegőbe! Kétszer a szívre, egyszer a levegőbe!
Tom-Tom-Takk
Tom-Tom-Takk... we will, we will ROCK YOU!!! Harmincezer torokból süvölt a himnusz.
Mellettem apró, izzó szemű, lehet talán tizenhat éves... Csöpp ökle hangosan csattan bőrmellényén. Tiszta, még gyermeki arcán iszonyú elszántság, ahogy harsogja a tömeggel: we will, we will, ROCK YOU!!!
Mögötte ősz szakállú, hosszú hajú férfi, szemében végtelen szeretet. És könnyek. Nézi a lányát.
A rock örök.

Rodgers nagy pillanatai.
A csendes felvezetés, lágy akkordokból szőtt intro. Lágyan szól a füstös hang is, aztán a középrész, a refrén, elemi erővel robbanva... Feel like making love!
Újra halkan, újra robbanva! Feel like making love!
Énekelek. Arra gondolok, hogy ez az ember már Woodstockban is ott állt a csövekből, deszkákból és drapériákból összerótt színpadon. Negyven éve már annak is...
A szívem szakad ki a basszustól, a csikorgó gitártól... és még valamitől, aminek nincs kimondható neve...
A körülöttem állók dermedten kapják felém tekintetüket, amikor a dal végén, a pillanatnyi csendben kitör belőlem az üvöltés:
God BlessYou Paul! God Bless You!
Rodgers egy pillanatig áll, aztán visszalép a mikrofonhoz...
You too, Brother, You too...
A rock együttlélegzés, a rock szeretet, a rock maga a csoda. Nekem ma ennyi jutott a csodából.
Valaki átölel hátulról.

Ülünk, állunk, egymásnak dőlünk a fák alatt, isszuk a langyos sört, hozzá körbe jár néha a barna, szögletes üveg. Ballantine's...
Kicsiny kortyokban, hogy sokáig kitartson, hogy jusson elég mindenkinek. Az apró tizenhat éves, apja bőrdzsekijébe burkolózva, csillogó szemmel hallgat.
Neki még nincsenek emlékei. Nekünk már nincsenek.
Koncertek Varsóban, Prágában, Bécsben és Münchenben. Stones, Deep Purple, Pink Floyd...
A csöpp lányt végül megszánja a veterán apa, felé nyújtja az üveget, ujjával jelez: csak egyet... A kicsi bólint, apró madárkortyot nyel. Nézzük, szeretettel, elérzékenyülve.
Szürkül az ég a ligeti fák felett.
Utolsó cigaretta, utolsó kézfogások, rövid ölelések. Bőr súrlódik bőrhöz, mellények, kabátok, dzsekik. Bőr, nem ballon. A rock katonái... veteránok.
Mélyen leszívjuk a nyirkos, tiszta levegőt.
'...ennyi mára, gyerekek!'

Mehetünk felkelni...

2006.-ban éltem át. És tegnap este újra...