Ha megtalál...!

Tinian képe

- Ne vacakolj sokáig fiam, mert lekéssük a vonatot! – szólt a fürdőszobában öltözködő nagykamaszra az apa.
- Megyek már, csak még a megfésülködök – válaszolt vissza a legény. Aztán, egy kis idő múlva egy szép szál, hosszú, lobogó sörényű fiú penderült ki a folyosóra. Télikabátját magára öltötte, kesztyűit kotorászta a zsebében, és apjára nézett:
- Mehetünk – mondta mosolyogva.
Apja végig mérte tekintetétel, szinte ellenőrizte, hogy minden meg van-e a fián, aztán kezében a ház kulcsait csörgetve, nevetve tessékelte kifelé az ajtón csemetéjét.
- Hátul, mindent bezártál? – kérdezte, miközben ő maga a házat kulcsolta.
- Minden rendben van…mehetünk nyugodtan! – válaszolt a fiú miközben már a kiskapunk is kívül állt, várva apját.
Pár nap híján 17 éves volt. Kora minden erénye ott csillogott a szemében, bár egy, egy nagyon fontos „dolog” még hiányzott neki. Úgy szeretne igazán, szívből szeretni egy lányt! Megtudni végre milyen is az…szeretni!? Most, talán elindult egy sokat ígérő kapcsolat, de valahogy…érzi, hogy nem ez lesz az igazi számára!
Apja bezárta a kaput, zsebre vágta a kulcscsomóját és rugalmas léptekkel ment fia után. Élete delén járó férfi volt, 45 éves, aki szerette az életet és az élet vidámságait. A családban a fia volt az egyetlen, akivel el tudott beszélgetni, és most, hogy ketten maradtak válása után…támaszkodott is rá, bár ebből a fiú keveset érzett. Örült, hogy a gyerek őt választotta, vele maradt, mert a hirtelen magány – amit annyira nem szeretett – így elkerülte.
Meggyorsították lépteiket, hogy a buszt elérjék, bár nem kellett messzire menni. Még várniuk kellett, mert busz még sehol se volt, mire kiértek a buszmegállóba. De aztán befutott. Felszálltak, kifizették az 1 Ft-os személyenkénti viteldíjat. Leültek az első ülésre. A sofőr rögvest kihasználta a lehetőséget és apjától azután érdeklődött…nem tud-e valami munkalehetőséget a fiának, aki most kezdte el a nagy életet?
Apja községszerte ismert volt, hiszen már több mint 20 éve, hogy először megjelent itt. Még nem is itt laktak, de apja naponta átjárt az ide 30 km-re levő faluból…motorral, télen-nyáron! A pios motorral – ahogy a fiú mondta, mikor még szinte alig tudott beszélni. Most a szülőfaluba készültek menni egy rokon családhoz, ahol apja húgának lánya tartja eljegyzését. „Egy kötelező vizit!” – így könyvelte el magában a fiú ezt az utat, ahol mosolyogni kell azokon a történeteken is, amiket már olyan sokszor hallott, és azokon a vicceken, amiket már kívülről tudott! De jött, mert szerette…szerette volna a rokonait, bár azok nem voltak hozzá nagyon „rokonok”. Az apjának tekintélye volt a családban, hiszen az apjuk ott maradt a háborúban, így ő vált a többi hat testvér szemében is a nagy báty, akinek családfenntartói szerep is jutott már nagyon korán. Mindössze 15-16 éves volt akkoriban, és egy pusztító háború után, szinte a semmiből kellett előteremteni azt, ami …soha nem volt elég 8 szájnak. Mert anyjukkal együtt ennyien maradtak árván.
Csak ők voltak a buszon, senki másnak nem volt kedve, hogy kijöjjön a meleg lakásból, és bárhová is utazzon ezen a napon.
- Anti…egyenlőre nem tudok semmiféle lehetőséget a fiadnak, de, ha lesz, szólok! – válaszolta a buszvezető kérdésére az apja.
- Ennyi elég is nekem. Tudom, ha lesz, úgyis szólsz! – mosolyodott el a söfőr, majd előre fordulva megnyomta az indítógombot. A nagy farmotoros busz hangos morajjal engedelmeskedett a finom mozdulatra. Egy kisebb füstpamacs hagyta el hátul a kipufogócsövet, és oszlott szét gyorsan a téli, tiszta levegőben. Mikor elérte a megfelelő szintet a légtartály nyomása, a vezető némi reccsenéssel kísérten sebességbe tette a buszt, majd lassan, lépésben elindult, hogy kiguruljon a közútra. Az ablakokon jégvirágok díszelegtek, változatos formákban tarkállva.
A fiú tenyerével próbált megolvasztani egyet, hogy oldalra is kilásson a buszból. Sikerült ugyan, de a kinti levegő annyira hideg volt, hogy szinte azonnal újra beopálosott. Lassan zötykölődtek a jégbordásra taposott úton. Hó már csak vékonyka lepelként fedte a talajt, hiszen az utóbbi napokban megolvadt a hó közepén leesett 5-6 cm-es hó. Az út is néptelen volt, se autó, de még gyalogos se…sehol. A fiú úgy érezte…csak ők ilyen…”családszeretők”, hogy még ebben az időben is nekivágnak az útnak! A lányra gondolt, akitől tegnap este a kapuban búcsúzott el egy csókkal. Az ELSŐ csókkal!
Érdekes és bizsergető érzés egy lányt megcsókolni…olyan édes, puha szájuk van, mintha egy tömörebb szivacshoz érne a szája az embernek. De mégis mámorító!
Lehunyt szemmel ábrándozott a legény az élet ezen dolgain, míg csak meg nem érkezett a busz a vasútállomáshoz. Elköszöntek a sofőrtől és bementek az állomás épületébe. Nem kellett sorba állni a jegyvételi ablaknál se, hiszen ott se volt senki. Kis függöny lógott az ablak belső oldalán, ami takarta a be-, és kilátást is a jegykiadó fülkébe. Ez volt a „jel”, hogy a másik oldalon nincs senki, aki az utazni vágyóknak kiadná a bilétát, amivel elutazhat a piros-vonattal. Piros vonat! – hát persze, mint az apa Danubia motorja. Ennyi pirossal találkozni az életben…nem is csoda, hogy a fiú kedvenc színévé vált!
Végül, mégis előkerült a piros sapkás jegykiadó az ablak túloldalára. Elhúzta a vaspálcán, karikával ellátott, durván szőtt, barnás anyagú függönyt, és kissé unottan kérdezte, hogy:
- Hová lesz az út?
- Két egészet kérek…ide 30 kilóméterre! – adta meg a gyors választ az apa, és ott bujkált a szája szélén a várakozó mosoly. Várta, hogy értékeli jártasságát a jegykiadó, hiszen úgy kérte a jegyeket, mint, ahogy a vasúti szabály előírta: kilométer-határ szerint. De a férfi fel se nézve rá kivette a megfelelő fiókból a megfelelő jegyet, kezébe kapta a stemplit, egy pillantással ellenőrizte a dátumbeállítást, majd a mindig kiszáradtnak ható bélyegzőpárnához csapta…aztán ugyanolyan erővel a jegyekre pecsételt vele. Összefogta a két papírfecnit, és az apára nézve közölte a viteldíj összegét.
- 28 Ft-ot kérek!
Az apa elővette a farzsebében hordott, kissé a tomporához idomult pénztárcáját, kivett belőle egy piros száz forintost, és becsúsztatta a kis ablak alján levő, forgó kiadó-bevevő tálcába. A jegyes kikotorászta az asztalfiókban tartott kasszából a visszajárót, ő is bele tette a forgóba majd kifordította. Az apa belegyűrte a visszajárót a tálcába, és eltette a zsebébe.
A jegyek birtokában már csupán egy dolog kellett az utazáshoz, maga a vonat, de arra még várni kellett. Átmentek a pénztár melletti váróterembe. Két idősebb asszonyság üldögélt békésen maguk elé révedezve. Rájuk pillantottak, de ez csak amolyan…érdeklődő volt…semmi több. Aztán „folytatták”, amit egy pillanatra megszakítottak. A kis, fekete kályhában halkan duruzsolt az izzó szén, és ontotta a jóleső meleget a terem ablakokkal bőven ellátott légterébe. Csend volt…olyan …békés, téli csend.
A fiú újra a lányra gondolt, és már várta, hogy ide visszaérkezzenek. De addig még…!
Az idő lassan múlatta magát, szinte állt, de mégis olyan jó volt itt lenni, megállni egy pillanatra és csak…lenni!
Beszédre lettek figyelmesek, ami a terem sínek felőli oldaláról szűrődött be. Aztán megjelent a piros sapka is…vagyis, lehetett készülődni, mert már nem messze járt innen  a vonat. A fiúnak most jutott csak eszébe, hogy…eljegyzésre hivatalosak, dehát ajándék…az egyikőjüknél sincs!
- Apu. Nem viszünk semmit ajándékba? – fordult apjához, miközben az ajtó felé mentek.

- Hová gondolsz fiam?! – mosolyodott el az apa – Az már meg van régebben, és már ott is van! Feri öcsémék megvették, és majd hozzák a tetthelyre. – nézett hamiskásan a fia szemébe, úgy, hogy a gyerek egy pillanatra érezte: az apja igazán meg tud valamit szervezni, hiszen így nem kell semmit cipelni…sétálva mehetnek az állomástól a keresztszülőkhöz, mert ott lesz a családi esemény – az egyik unokatestvér eljegyzése.
A vonat szuszogva, kattogva közeledett az állomáshoz. A fekete vonat, amin olyan sokat utazott a fiú kisebb korában már a múlté…ez már  a korszerűbb…a piros vonat! A masiniszta – kedvesen így becézték az utazók a forgalmistát – felemelte tárcsáját, melyen ott látszott a vonat irányába a … piros kör, vagyis…Állj! A szerelvény – hiszen a „mozdony” mögött még további két kocsi volt akasztva – csikorogva engedelmeskedett a jelzésnek, miközben a vonat vezetője és a „masiniszta” tisztelegve üdvözölték egymást.
A vagonokból négyen-öten kászálódtak lefelé, nagy csomagjaikat külön leadogatva egymásnak. Ők az egyik felszálló ajtóhoz mentek, ahol éppen senki se volt. A fiú előre engedte apját, felsegítve a kisé magasra sikeredett lépcsőre, majd ő is fellendült rá.
A kupéban mindössze hárman voltak rajtuk kívül. Letelepedtek az egyik ajtó közeli helyhez, kigombolták kabátjaikat – mert a fűtéssel itt se spóroltak! – és várták, hogy a vonat nekifeszüljön az útnak. Füttyszó szökött a levegőbe, valaki becsapta azt az ajtót, ahol ők jöttek fel a vagonba, majd a vonat lassan, méltóságteljesen elindult. Elmaradt az állomás, majd az ismerős tájak is „lemaradtak” a szerelvény mögött.
Nyílt az ajtó és belépett a kalauz.
- Jó napot kívánok. Kérem a menetjegyeket ellenőrzésre! – mondta tisztán artikulálva, de normál hangerővel.
Az apa elővette zsebéből a jegyeket, átadta ellenőrzésre, miközben egy szelíd mosolyt küldött a kalauz felé, jelezve: Van ám jegy!
A kalauz megforgatta kezében a cetliket, alaposan ellenőrizve mindent, amit csak lehet egy jegyen, aztán sípolós-csikkantójával lyukakat gyártott a jegyekre.
- Köszönöm, jó utat kívánok! – adta vissza a lekezelt blankettákat.
- Köszönjük szépen! – válaszolt rá a fiú, és kényelmesen hátradőlt a bőrrel bevont ülésben.
- Azért, ezek már egy kicsivel kényelmesebbek, mint a fapriccs, és a fűtéstől se lehet köhögni! – mondta apjára nézve.
- A technika fejlődik fiam, és van, ami ide is elér! – válaszolta mosolyogva az apja.
- Nehéz az út még a technikának is, pedig azon az úton nincsenek gödrök! – válaszolt rá a legény. Mindketten elnevették magukat. Még a hozzájuk közel ülő középkorú nő is elmosolyodott rajta, hiszen hallhatta a megjegyzést ő is.
Az út, a köztes négy megállóval együtt is, egyhangú volt. Kietlen téli táj, olykor felreppenő varjú csapatokkal, fázósan, összehúzott kabáttal álldogáló utasok, és sietős célhoz érők, akiknek már csak az a pár méter van hátra, hogy újra melegben legyenek.
Aztán csak ültek egykedvűen, lötyögtetve őket a vonat, s úgy tünt…viszi valaki előlük azt az állomást, ahová igyekeznek!
De egyszer minden útnak vége szakad, mindenki megérkezik, legyen bármilyen messze is a cél!
Ott voltak hát ők is, ahová igyekeztek. A vonat csikorogva, jajgatva fékezett, úgy, hogy szinte borzongató volt a vas hangja a vason.
A fiú leugrott egy könnyed mozdulattal az alsó lépcsőről és felnyúlt, hogy apjának segítsen. Az elfogadva a feléje nyújtott jobbot, és egy nagyobb, mélyre nyúlt lépéssel lezöttyent a földre. Megvárták, míg a vonat kihúz az állomásról. Ahogy álltak a fiú észre vette, hogy apja tekintete végig szalad a falu látható részén. Emlékezett. Hiszen itt született, itt volt gyerek, és itt lett családja is.
Szerette ezt a helyet. Pár pillanat volt csupán, de látszott, hogy a múltban járnak gondolatai. Aztán, nagyot sóhajtott és a síneket átlépkedve elindultak …be a faluba.
Ismerősök voltak a házak, habár mióta nem itt élnek már sok új ház nőtt ki a földből. Rendezettek és igazi falusias porták ölelték körbe a portákon magasodó lakóházakat. Melléképületek sokasága, fészerek, górék húzódtak azok árnyékában. Lábas jószágok csipogtak, káráltak, bégettek és röfögtek, jelezve, hogy nem kell húsért rögtön a boltba szaladni, ha összejön a család egy kis ünnepre. Ismerős utcák kanyarogtak egymásból elágazva, keresztezve. Kíváncsian fordultak meg, s néztek rájuk az emberek a kerítés túloldaláról. Volt, akinek odaköszönt az apa. Némi tétovázás után még vissza is köszöntek egyesek. Hiába, az eltelt idő nyomokat hagy az arcokon, a termeten, és egyáltalán, a szemek se a régiek már!
Befordultak az utolsó sarkon, ahonnan már látszott a ház.
- Nézd csak fiam – szólalt meg az apa – úgy látom…megjöttek a messzebbiek is már! – és fejével abba az irányba bökött, ahol látszott, hogy éppen akkor fogadták a háziak a messze elvándorolt kedves testvért és családját.
- Látom – válaszolta a fiú, miközben egy nagy, sáros tócsát került ki gondosan – Józsi bátyámék. A „távolba szakadt” testvér, aki katona korában messzire került, és…ott „rekedt”, hiszen a szerelem útjai…!
Megérkeztek a házhoz. Falusi, tornácos ház, fehérre meszelt falakkal, és csak a Teremtő tudja megmondani, hogy mikor épülhetett? Az, hogy lakói vannak és kezük nyomán rend uralkodik a ház körül, az ránézésre látszott. A kiskapu könnyen nyílt, szinte csak jelképként szakította meg a drótkerítés egyhangúságát. Már a tornác belépőjénél jártak, amikor bentről tárt karokkal, széles mosollyal és hangos köszöntéssel jött eléjük a ház asszonya.
- Pistánk, Isten hozott benneteket! – ölelte magához szerető testvérként az apa húga, majd egyet jobbról, egyet pedig balról cuppantottak egymás arcára. Aztán a fiú is kapott egy rokonit. Erre – mint egy jelre – sorakoztak elő a többiek. A házigazdák és a már megérkezett kedves rokonok. Voltak köztük olyanok is, akiket a fiú nem ismert, de hát ez „természetes”, hiszen a leendő rokonokat nem ismerhette, hiszen olyan régen volt már mikor innen ők is elmentek. Hét éve. És akkor ő még igazán gyerkőc volt, ahhoz, hogy most bárkit is megismerjen. Illendően bemutatkozott mindenkinek, akit nem ismert...fel. És a majdani rokonság tagjai ebbe a „csoportba” tartoztak nála. Volt, aki nevetve közeledett feléje, széttárt karokkal. „Na, ez ismer engem!” – vette tudomásul, és próbált úgy tenni, mintha igazán nagyon és felhőtlenül örömet szerezne neki a személyes megismerkedés.
- Csak azt ne mond, hogy nem ismersz meg? – mosolygott rá szélesen az egyik asszonyka.
- Hát, mi tagadás…rémlik valami! – próbált hasonló mosollyal kedveskedni a fiú, miközben kutakodott emlékei között, de…egy lépésnyit se jutott előre.
- Jaj, hát én vagyok a Piroska! És nehogy nénizni próbálj ám! – nevetett saját megjegyzésén, mintegy előre a nő.
A fiú most jól megnézte. Hogy is mondják ezt(?)...pirospozsgás, kicsit meggömbölyödött, virtigli falusias vonásokat magán hordozó asszonyka állt előtte, ragyogott arcán őszinte mosolya. Szemeiben csillogott az elégedettség, mely talán sorsára is értendő lehetett.
A fiú nem boldogult sehogy se, hogy ki is áll előtte, így feladta:
- Szabad a gazda…Piroska! Tényleg nem tudom, kihez van szerencsém!
- Nahát, elkerültél innen pár éve, és már elfelejtetted a nevemet is, meg engem is?! Hiszen nem is olyan régen még együtt szaladgáltunk – no nem csak ketten! – a Sulymos partján nyaranta. Még most se rémlek neked? – mosolygott rendületlenül a nő a fiúra.
„Ha! Szép kis feladvány! Olyan sok mindenkivel rohangáltam én a Sulymos partján kölyökként, hogy a felére se emlékszek …a másik felét meg…elfelejtettem!” – villant át a fiú agyán. De aztán…gondolt egyet, és játszani kezdett:
- Nahát! Fe-ke-te Piroska!!! – mondta olyan tagolással, mint akinek ennyi segítség után végre visszatért az emlékezete.
- Dehogy! – hervadt le a mosoly egy része a nő arcáról – szóval tényleg nem ismersz meg?!
- Mondom, hogy nem. – vallotta be őszinte arccal a fiú.
- Szégyeld magad! Még a kezemet is fogtad, és úgy tudtál nézni a szemembe, hogy beleborzongott tőle a hátam is! – fogta szelídebbre a fel nem ismert ismerős – Fehér Piroska…emlékszel már? A barátnőméknél nyaralgattam, akik a ti szomszédaitok voltak, közvetlenül a Sulymos partján.
A fiúnak halványan derengeni kezdett valami, de olyan nevethetnékje támadt, hogy inkább gyorsan átölelte a nőt, magához húzta és csókot nyomott az orcájára! Hiszen tévedett – bár tényleg nem ismerte fel, sőt...fogalma se volt róla ki is áll előtte! – dehát mindössze egy színt...nem többet!
Mindenki megnyugodott, mosolygott, hogy a két ismerős újra ismeri egymást, és ugye nem sokára már rokonokká is válnak majd egymásnak.
Talán ez nemzeti „sajátosság”, de már várta őket a kis poharakban előre kitöltött pálinka, hogy egy hátborzongató pillanattal megpecsételjék a találkozás örömét.
Az apa elvette, de a fiú ügyes hivatkozással kitért az invitálás elől.
- Keresztapa tudja, hogy nem ihatok!- fordult a kínáló felé.
- Osztán, miért nem te gyerek? – nevetett kissé értetlenül pislogva rá a megszólított férfi.
Ő volt a keresztapja, akit még akkor kapott, mikor azt se tudta, hogy a világon van. De hát ezt mindenki így kapja, mióta világ a világ!
A fiú közelebb hajolt a keresztapja füléhez, hogy a közléssel bizalmába fogadja a férfit, és ugye…egy bizalmas közlés nem tartozik a nyilvánosságra.
- Magas a vérnyomásom, gyógyszert kell szednem rá, és egyáltalán…még szagolni se szabad a szeszt! – súgta halkan a fiú.
- Hát, ha így van, akkor persze…ne igyál! – kapta meg a feloldást a kereszttől.
Alig haladtak bentebb a ház belseje felé, hiszen mindig eléjük jöttek az újabbnál újabb bent levők. De végre olyanok is előkeveredtek, akiket nem kellett fel-, vagy megismerni, mert tényleg ismerte őket. Az unokatestvérek kerültek sorra.
„Szia” vagy „Szevasz” és máris követte a puszi az üdvözlést. Egy jobbról, egy pedig…
A legvégén ott álltak ők! A leendő ifjú pár, akikért ez a sok ember összegyűlt ebbe a szűknek bizonyuló házba. Mert asztal, meg szék minden talpalatnyi helyen, hogy leülhessen mindenki, ha eljön a nagy pillanat után…az evés ideje!
Először a lányhoz közelített, hiszen ő volt a rokon, az unokahúg.
- Szia! – mosolygott rá, és a szemeit nézte. Nyugtalan, csillogó kék szemek néztek vissza rá…mosolyogva.
- Szia! – fogadta a lány a köszönést, és megölelte, megpuszilta a fiút. A puszi után újra szembe néztek egymással. Állták egymás tekintetét. A fiú nem értette, de nyelnie kellett egyet, mert a szája széle hirtelen kiszáradt.
- Engedd meg…ő a párom, Józsi! – fogta kézen a mellette álló fiút a lány.
A két fiú szembe nézett egymással, majd elmosolyodtak, és kölcsönös bizalommal nyújtották egymásnak jobb kezüket. Aztán – hiszen nem sokára rokonok lesznek ők is egymásnak – egy puszi jobbról,…!
- Foglalj helyet! – mutatott rá egy közeli székre a lány, és maga után húzva vőlegényét a fiú mellé telepedett a másik székre.
- Hogy vagy? Olyan régen láttalak már, mesélj valamit magadról! – kérlelte kedvesen a húg. A hangjában érződött, hogy komolyan érdekli a fiú hogyléte.
A fiúnak jól esett, hogy valakit érdekel: mi van vele?
- Olyan sok minden nem történt velem. Tanulok, hiszen jövőre érettségizünk. Aztán … még nem tudom, hogyan lesz tovább?!
- De ugye, tovább mégy, tovább tanulsz, és nem állsz meg egy érettséginél? – kérdezte felnőttes hangsúllyal a lány.
- Szeretnék, de még nem vagyok benne biztos, hogy nekem magasabbra kell jutnom! – vallotta be bizonytalanságát a fiú.
- Menj, neked ott a helyed! Ezt őszintén mondom neked. – nézett olyan határozottsággal a fiú szemébe, hogy az érezte: jobban hisz benne, mint ő magában!
- Megpróbálom…azon leszek! – ígérte meg engesztelőn húgának a fiú.
- Kislányom! Gyere már egy kicsit! – szólt feléjük mutatva a lány anyja.
- Megyek anyuka! – állt fel a két fiú közül a lány, és kiindult a konyha felé.
A legények zavartam mosolyogtak egymás felé. Ismerni nem ismerték egymást, így nem volt honnan elkezdeni a beszélgetést. Hát csak ücsörögtek, és a néha odatévedőknek válaszolgattak, szigorúan mosolyogva és kellő komolysággal.
Aztán a fiú elunta ezt az egykedvű semmittevést. Felállt székéről és ő is a konyha felé vette az irányt.
A ház egy hatalmas szobából és a mellette álló konyhából állt. A szobából az ajtó a konyhába nyílt.
Ott ültek a lányok egy hokedlin álló nagy alumínium lábos körül és pucolták a krumplit. A fiú úgy döntött…beszáll közéjük, hiszen a lányok között valahogy jobban érezte magát. Hiányzott neki az a tegnap esti csók is, és szeretett krumplit pucolni, sütni és enni. A haverokkal sokszor csak azért jártak át hozzájuk, hogy süssenek egy kis finom krumplit. Olyankor hárman-négyen megfaragták a kellő mennyiséget, és ő, mint gyakorlott krumplisütő tálalta a csemegét a többieknek.
- Kaphatok egy kést én is? – szúrta a lányok csivitelésébe kérdését.
- Ha nagyon akarod…kaphatol! – felelt neki mögüle a kedvenc nagynénje – Adom is, még meg nem gondolod magad! – és egy gyengéd kézmozdulattal beletúrt a legény hosszú hajába. – Minek ez a lobonc a fejedre, sokkal szebb gyerek vagy, ha tisztességesen meg vagy nyiratkozva?! – tette még hozzá széles mosoly közepette, és nyomatékként egy puszit nyomott a fiú homlokára.
- Tetszik tudni…divat! – nevetett a nénjére.
- Ti fiatalok ebbe vagytok most beleszédülve! Hosszúhaj meg farmer, meg amivel csak ki lehet lógni a többi közül – zsörtölődött félig komolyan, félig kedvesen tovább vele apja kedvenc húga.
- Egyszer fiatal az ember! Mikor divatoljon, ha nem most? – felelt meg kéretlenül a másik húg, a nénje lánya. Együtt nevettek, de azért a zárszót megtartotta magának az anyja:
- Fiatalság…bolondság! – és a fiú kezébe nyomta a kést.
A lányok szorítottak a fiúnak helyet a lócán, ahol ők is ültek. Kezébe vette az első krumplit, és érezte a lányok szemét, hogy őt nézik…mármint a kezét, hogy: na most, hogy is lesz tovább? De a fiú kése úgy siklott a burgonya héja alatt, ahogy kell! Most nem faragta…hámozta azt a nagydarabot, amit sikerült kivennie. És olyan ügyesen forgatta kezében a kést, hogy a meghámozott héj egyben kanyarodott le a krumpliról.
A lányok – mert voltak körülte hárman is – elismerően hümmögtek a látottakon és elhalt a gondolat bennük, hogy cikizzék a krumplisarabolót, amire számítottak.
Beszélgettek. Fiatalos lendület alakult ki a beszéd során, hiszen egy korosztályhoz tartoztak mindnyájan, pár év differenciával. Szóba került minden, ami lányok, és fiú között szóba jöhet. A lányok, kihasználva, hogy többen vannak, olykor megcsipdesték a fiú, hol ezzel, hol azzal. De a legény derekasan állta a sarat, és apró riposztokkal „védekezett” az össztűz ellen. Jól érezték magukat, miközben a hámoznivaló fogyott derekasan.
Sparhelt volt a fűtőalkalmatosság a konyhában, illetve – erre az alkalomra - egy gáztűzhely is helyet kapott mellette.
Ahogy gyűlt a megtisztított mennyiség, ami már alkalmas volt egy főzetre, keresztanya jött és elvitte előlük, hogy feltegye főni, mert annak is kell némi idő, mire tálalható lesz. Helyébe egy zománcos lábos került, félig öntve vízzel.
Közben megfogyatkoztak, mert az egyik lánynak haza kellett mennie…megjött az udvarlója, és fogadni kellett a szülői háznál – illendőn.
A beszélgetésnek már nem volt olyan sodrása. Nem csilingeltek a lányok szájában a szavak, a nevetések is ritkábbak lettek. Aztán a „rokon” kislányt is elszólították, így ketten maradtak.
- Őszintén…hogy vagy? – kérdezte a fiú a lány szemeit keresve sajátjával
Megkérdezte, mert érezte: valami van, amitől nem olyan boldog a húga, ahogy egy ilyen eseménynek boldogítania kellene egy lányt, aki nem sokára boldog menyasszony lesz, aztán pedig…mégboldogabb feleség.
A lány hallgatott, csak fejét hajtotta előre, és kissé oldalt fordította a fiú felé, hogy más ne láthassa. Könny csillogott tiszta, kék szemében. Aztán olyan naggyá dagadt benne, hogy kibuggyant szemeiből, végig folyt hamvas, szép arcán, és végül belecsobbanva egyesült a lábasban fodrozódó vízzel. Az első cseppeket még továbbiak követték. A lány arca olyan szomorúságot tükrözött, hogy a fiú megrémült.
- Mi van drága, miért sírsz? – simította le a lány arcáról az utolsónak megjelenő cseppeket kezefejével.
A húga nem szólt, csak ránézett, és újra megeredt lelke patakja. A fiú érezte, megérezte, hogy ezek a könnyek neki is szólnak. „De hát miért?” Nem talált rá választ. Nézte a lányt, simogatta a kezét, titkon, észrevétlenül, nehogy a mozdulatai elárulják…bánatukat. Mert nem az öröm csalta ki e könnyeket, ezt tisztán érezte.
Egymásra néztek. A lány tengerkék szemeiből némi megnyugvás látszott, és…olyasféle, mint mikor valaki elvész az erdő sűrűjében. A leány szája angyali mosolyra húzódott. A fiúból önkéntelenül bukott ki:
- Szép vagy, nagyon szép vagy!
A lány bal kezével gyengéden megszorította a fiú őt simogató kezét, majd arcát bele simította tenyerébe. A legénnyel megfordult a világ! Érezte, ahogy szédül, a szívét eddig ismeretlen érzés vette birtokba, és uralta. Semmi mást nem érzett, csak hogy…jó lenne felkapni a húgát, elszaladni vele a világ végére … csak ők ketten!
Azt kívánta – sose múljon el ez a pillanat!...de a családi összejövetel „törvénye” közbe szólt:
-   No, hogy álltok a kromplival, mehet már főni? – hallatszott újra az ismert hang.
- Még van egy kevés, de rögtön készen vagyunk vele anyuka! – válaszolt anyja sürgetésére a lány, és teljes lánysága szépségével rámosolygott a … „bátyjára”.
A fiú szája hirtelen olyan száraz lett, mint a legszikesebb föld, ha már nagyon régen nem járt fölötte felhő se. Beharapta ajkait, és végig simogatta nedves nyelvével. A lány nem vette le szemét róla. Úgy csillogtak azok a szép ékkövek, mint nyári, tiszta égbolton a közeli csillagok. A fiú egy pillanatra lehunyta szemeit, és mikor kinyitotta tudta – bele szeretett ebbe a tündérbe! De hát…most van az eljegyzése, dehát...elveszett már  a számára, de…nem érdekli! Szereti!
Mosolyuk egymásba kapaszkodott, megtette azt, amit valóságban nem tehettek meg, mert…: ölelték egymást!
A lány megnyugodott, már nem sírt, csak nézte a fiút, és már tudta – a másik megérezte mi az ő sírásának oka(?) És már ő se bánta, hogy mi lesz, mert ez a pillanat megmentett a lelkéből egy darabot, amit úgy féltett, úgy őrzött, és amit most sikerült odaadnia annak, aki már olyan régen, titkon…!
Elfogyott előlük a pucolnivaló krumpli. Felálltak, és kezüket megtörölték egy alkalmas konyharuhában, a két végét használva, miközben nézték egymást, mintha most kelne bennük életre az értelem. Mert megértették…egymást!
Minden pillanat tovaszáll, minden elmúlik egyszer, de a fiú lelkében megfogant valami, amitől tűz járta át egész testét. Tavasz lett, madárdallal, friss illatokkal, csobogó patakkal, és amiről álmodik minden ember…boldog volt!
A lányt behívták a szobába, mert már hiányolták, hogy pont a menyasszony nincs a kör közepén! Még egy utolsó összepillantás és mennie kellett. A fiú kiment az udvarra…lenyugodni, lehűlni. Pedig nem izzadt, nem borította testét a túlzott meleg folyadéka, de úgy érezte…lázas. Az udvar hátsó része felé vette az irányt, ahol egyedül lehet egy kicsit. Kell néha az egyedüllét, hogy az ember magába maradhasson a gondolataival, hogy rendezgesse őket, és pontosítsa az érzéseit. Nekidőlt a melléképület sarkának, felnézett az égre. Ujjai végéig le-följárt benne a tűz. Nem is érezte, hogy a kinti levegő nem éppen barátságos, igaz, amúgy se volt sose egy fázós alkat. Tudta mi ez: szerelem! A várt, a remélt, az álmodott…szerelem! Eltelt talán tíz perc, is mire szíve visszazökkent a valóságba. Visszaindult a házba. Az ablak előtt elhaladva megpillantotta a …Kedvest…ahogy leül vőlegénye mellé az asztalfőre. Nézte, hosszan nézte, gyönyörködött benne. Merengéséből, a házból kilépő férfi rebbentette fel. Elhaladt mellette, miközben egymásra néztek.
- Nem fázol? – kérdezte tőle komolyabb érdeklődés nélkül a férfi.
- Nem szoktam – mondta feleletként az igazat a fiú.
- Pedig nincs valami barátságos idő ideki! – felelte rá, szinte magának a kérdező.
A párbeszéd ennyiben ki is merült. A férfi eltopogott a leghátsó, magában álló építményig, aminek minden oldala deszka volt.
A fiú vett egy mély levegőt, teleszívta tüdejét friss, téli levegővel, és visszament a házba.
Már az asztal körül volt a vendégsereg java. A konyhában csak azok sertepertéltek, akiknek munkájára feltétlenül szükség volt.
Bent a szobában, nyüzsörget a régen látott testvérek, rokonok egymás társaságában. Volt miről beszélni, hiszen az élet messzire tudja dobni a közeli hozzátartozókat is egymástól, hát még a távolabbi, lazább kötelékű rokonokat! Nevetések hangzottak fel a kisebb-nagyobb csoportokból. Vígan veregették egymás lapockáját a férfiak, megsimogatták a nők vállát, ha éppen azok voltak a középpontban. Családi találkozó – ez a jó szó talán erre az összejövetelre.
A fiú leült az apja mellé a rögtönzött falócára, majdnem szembe kerülve így a lánnyal.
- No, megjöttél fiam, Józsi bátyád már hiányolt! – mondta pajkos szemrehányással neki a papa.
- Pityukám, de megnőttél…az áldóját! – fogta szó alá a legkedveltebb nagybátyja.
- Ez már csak így van Józsi bátyám! A gyerekek egyszer csak megnőnek, hogy szembe tudjanak nézni az apjukkal! – nézett egy pillanatra, apjára a fiú. Az apa elmosolyodott, kedvesen megveregette a fia vállát és visszafordult az öccse irányába. Neki ennyi jutott a szavakból, de…egyáltalán nem bánta, hogy most „magára” hagyták a kérdésekkel, amit már előre ő is fel tudott volna tenni…magának. Annyiszor volt már rokonoknál, hogy akár rangsorolni is tudja a kérdéseket és mondatokat: „Hogy vagy Pityukám? De meg nőttél Pityukám! Minek az a nagy haj Pityukám? Ne csúfítsd magad el, hiszen a nélkül sokkal szebb legény vagy! Mi leszel, ha nagy leszel?
A legjobban a … „Pityukámozást utálta! Mint egy ketreci papagáj úgy érezte magát, ha meghallotta ezt a szót! A hátán szaladgált a hideg, hogy ennek a szép névnek…István, ilyen szörnyűséges becézési alakja is van a világon! És pont ott használják ilyen következetesen, ahol ő lakik!
Nézte a lányt. Sose nézte még meg igazán, de úgy érezte… nem késő még most se, annak ellenére, hogy most itt vannak…ilyen „ügyben”! Olyan édes mosolya van, szinte tündököl, ahogy elmosolyodik! A szeme…mint a tengerszem, olyan bájosan kék, és igéző! Hogy nem vette észre eddig ezeket a szemeket! Miért az égben kereste azt, ami a földön van?! Csak nézte, és nem tudott vele betelni. Néha behunyta a szemét, ne legyen feltűnő annak, akinek szemei sokat kalandoznak a társaságon, hogy az övéi sokat pihennek ott, ahol már talán nem is illene. Újra érezte, ahogy kicsap a láng a tűzből, és forrósággal tölti el mindenét! Ha körbe nézett a sokadalmon, a tekintete mindig ott állt meg, és onnan indult el újra.
A lány érezte, hogy nézi a fiú, és akarattal kellett magának parancsolnia, hogy: nem szabad! Olykor lehunyta pilláit, mint aki elbújik a világ elől, a saját lelke, érzelme elől, de újra és újra ki kellett nyitnia, mert valaki mindig szólt hozzá. A lányok irígykedve a hangjukban, az asszonyok – beavatottként – befogadásra készen, hiszen nem sokára már az ő „csapatukba” fog tartozni ő is. Mindenkire kedvesen mosolygott, mert ő ilyen, mindig ilyen volt...kedves és mosolygós. De most nehéz volt mosolyogni, teher, bánat, mégis kitartott és nem nézett oda, ahova vitte volna a vágya.
- Egy kis figyelmet kérek! – szólt váratlanul a nagy zsivajba egy hang – Mielőtt asztalhoz ülnénk, intéztessék el, amiért tulajdonképpen összejöttünk ilyen szép számban! – folytatta a középkorú férfi – akiről kiderült azoknak is akik nem ismerték, hogy bizony ő az örömapa. Kezével magához szólította a leendő jegyespárt, beállva kettejük közé, majd folytatta:
- A férfi életében eljön az a pillanat, amikor rájön…van a világon egy nő, aki megdobogtatja a szívét, akinek lénye valami ismeretlen, furcsa hatással van rá. Rájön hát a férfi – már ha nem fából van! – bizony…szerelem kerítette hatalmába.
A hallgatóság egyetértő nevetéssel fejezte ki tetszését a szószólóval. Neki bátorodva folytatta:
- Aztán, jön ez a fiú-férfi, hogy: Idesapám! Tudja, van ez a lány, aztán úgy gondolom, hogy bizony benne vagyok mán a korban, meg hát…szép is, kedves is. Szóval, arra gondoltam: megkérem a kezét…legyen a jegyesem, aztán meg a feleségem. No, ezér vagyok most ilyen zavarban, hiszen nem mindennap kell jányt kérni egy apának! De mivel büszke vagyok a fiamra, hogy elért ebbe a korba, hát persze, hogy megkérjük ezt a jányt! – fogta meg gyöngéden a lány kecses kezét a határban edződött, kaszához, kapához szokott kezével a fiú apja. Félénken, hogy össze ne törje semmi részét, gyengéden magához ölelte, majd a lány apjához fordulva, mosolyogva kérdezte tőle:
- Most aztán rajtad a sor Gyula, hogy adod-e a leányt, avagy másnak tartogatod?
A vendégek újra felnevettek, talán, mert nem nézték volna ki ebből a napbarnított emberből, hogy ilyen kacifántosan el tudja mondani küldetésének okát. De ő megfelelt nekik, és most ragyogott az arca, mert érezte: megnyerte a „csatát” a városi rokonsággal szemben.
A vőlegény arcán ott csillogott a szép jövő reménye, ahogy ránézett jövendőbelijére.
- Nem tudtam, hogy kinek is tartogatom ezt a leányt, de azt hiszem a te fiad – fogta meg a vőlegény bal karját a lány apja – éppen megfelel neki! Áldásom rátok gyerekeim! – és először a lányát, majd a leendő vejét is két oldalról puszilta arcon.

A fiú rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet. Észrevette, hogy a lány – bár mosolyog – de valahogy nem olyan igazán, szívből, ahogy egy lány örül az eljegyzésén, hiszen megváltozik majd az élete, valami teljesen más, ismeretlen dolgok következnek eztán a számára, amik szépet és jót ígérnek neki! De a szemei(!)...azok nem csillognak, ahogy szikráztak még az elébb, mikor…könnyei között rá néztek! „Nincs benne öröme! – villant bele a felismerés – de hát akkor…mégis…miért?” Nem találta a választ, hiszen az élet, amit annyiszor emlegettek a felnőttek, még ismeretlen volt előtte, mert még ott volt körülte a búra, a mi védte! Csak nézte a lányt, ahogy megcsókolja a jövendőbeliét, és érezte, ahogy…megdobban a szíve.
A felcsattanó taps zökkentette vissza gondolataiból. Mindenki igyekezett, hogy mennél nagyobb gesztussal mutatva örömét, gratuláljon az immár, jegyespárnak. Mert közben felhúzták az eljegyzési gyűrűket is, amit most a lány elérzékenyülten nézegetett az ujján. Vagy inkább…bánatosan? Nem lehetett eldönteni, mert nem nézett a fiúra, bár ő szinte szuggerálta…ha csak egy pillanatra is, kérlek! Ám a lány – láthatóan – kerülte, a fiú tekintetét.
Sikeredett végre a rokonságnak egy sort kialakítania, hogy az ifjú pár-jelöltnek egy életre szóló boldogságot, és egyéb örömöket kívánhassanak.
A fiú felállt és beállt a sor végére. Már csupán egy férfi volt előtte, hogy a vőlegényhez érjen. Aztán…ott álltak egymással szemben és mosolyogtak.
- Sok boldogságot neked! – nyújtotta jobbját az örömtől sugárzó fiú-férfi felé.
Az boldogan ragadta meg, és köszönetet rebegve férfiasan megpuszilták egymást. Még egy kézrázás, és…ott állt a lány előtt. Nem mert, nem tudott elsőre a fiú szemébe nézni. Búsan nézte a padlót, hosszú másodpercekig, míg végül felemelve fejét. A fiú türelmetlen türelemmel várt. Végre a lány a szemébe nézett, egyenesen a vágyó szemeibe.
A fiú magára öltötte minden kedvességét, összekaparta a semmibe vesző rokonságát, és – miközben egy pillanatra le nem vette tekintetét a lány, kéklő, égszínű szemeiről – angyali ártatlansággal megszólalt:
- Drága húgom! Sose légy szomorú, ez a tündéri mosoly soha ne hervadjon el az arcodról! Legyél – nyelt egyet, mert érezte, amit most mond…magának is kívánja! – olyan boldog, amit csak megálmodni képes vagy magadnak!
A lány szemsarkában megcsillant egy kis gyöngyön, a szoba fénye. Nézte a fiút, és érezte: ha mond még egy mondatot…elsírja magát!
Ezt megelőzendően átkarolta, gyengéden magához húzta, és szinte súgva fojtotta a szót a fiúba:
- Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen!
Aztán úgy csókolta arcon, hogy szájuk félig összeért. Megállt az idő köröttük egy pillanatra – vagy tán tovább is?! – és érezték, ahogy valami ismeretlen erő ott tartja őket fogva, és erejük sincs elég hozzá, hogy eleresszék egymást! De azt is érezték…tekintetek csüngnek minden mozdulatukon. Ahogy a fiú elment előle, a lány újra a földet nézte. Sírhantája volt, és szerette volna világgá kiáltani, hogy: Állj! Ne tovább! Nem így akarom! De…nem szólt, csak némán, lehajtott fejjel gyászolt. Fájt a jövő – előre, fájt.
Mindenki visszakeveredett az előzőleg elfoglalt helyére. Az ajtóban megjelent, tálat tartva a kezében, egy férfi, akit a fiú szintén a „másik csapatba” tartozónak vélt. A tálban az ilyenkor szokásos tyúkhúsleves gőzölgött. Mondókát is rögtönzött hozzá, mint, ahogy a lakodalmakban szokás erre. Mögötte két asszony sorakozott, szintén porcelán tálakkal kezükben.
- Messziről hoztam e finom tyúklevest,
Levágták érte a kakast is, a verest!
Rúgkapált pedig, nagyon hadakozott,
Hogy e nap néki már nem szerencsét hozott!
De hoztam én, futva…jaj, csak ki ne hűljön
S a vendégek elé, az asztalra kerüljön!
A leendő új párnak külön tálaltattam,
S a maradékot pedig, a többieknek hagytam!
Itt hozzák utánam asszonyok és lányok…
Az egészhez, pedig jó étvágyat kívánok!

A vendégség elcsitulva hallgatta a szószólót. Majd miután rövid feltálaló verse végére ért, lelkesen megtapsolták, és elismerő szavakkal honorálták igyekezetét.
Az asztalokon poharak aljának sikkanása, és tálak, evőeszközök csörrenése jelezte, helyet készítenek, hogy oda tehessék a láthatóan forró levest.
A lány – mint ahogy szokás – kedvesének szedett először. Belemerítette a szedőkanalat a tálba, megforgatta benne, hogy a sűrűje beleakadhasson, és kimerte a másik kezében tartott tányérba. Aztán szedett csak magának. A velük szemben ülő idősebb nők elismerően bólintottak: ez bizony hagyomány, ezt így kell csinálni! A ház uráé az első tányérral, legyen a főzt bármi!
Koccantak a tányérokhoz ütődve a kanalak, ahogy az eljegyzési vendégség enni kezdett. Halk, búgó morgások jelezték, hogy nem tartja be mindenki azt az arany szabályt: evés közben…!
A fiú szedett a tányérjába az ínycsiklandozó levesből, és hozzá kezdett kimerni kanalával. Lassan ette, meg-megfújva a forróságtól gőzölgő levest. Közben rápillantott mindenegyes kanálnál a lányra. Ha lehet, a lány még jobban kerülte a szemkontaktust vele. Látszott, hogy tudatosan teszi mindezt, olyan átsiklásokkal, mint mikor egy fényképből kivágnak egy részletet a szem elől, hogy ne lássa, ne láthassa, amit annyira akar!
De a legény kitartóan nézte őt. Tekintete újra és újra végig simogatta a lány arcát, minden apró részletet emlékezete palettájára rajzolva, festve, égetve.
Gyönyörű volt, fiatal, hamvas és olyan esendő, hogy a fiú szíve összeszorult a gondolatra: ennyi volt, nincs tovább...nekik! Szomorú lett a gondolatra, hogy akit keresett olyan régen már, csak egy pillanatra láthatta, érezhette, és most elszáll az egész, mint egy léggömb a forró, nyári szél szárnyán! Nagyot sóhajtott.
Az evéssel járó zajok egyre jobban felerősödtek. Szabálytalan ütemben ütődtek a kanalak, koccantak a tányérok, és mivel a javát már kimerték a tányérokból, hát a beszéd is felismerhetőbbé vált, ha nem is követhetővé. Szinte mindenki, aki az asztaloknál ült valakihez beszélt, vagy éppen hallgatta a szomszédja mondókáját. Nyüzsgött a szoba, mint egy hangyaboly. Behozták nagy tányérokon a javát, a főtt húsokat. A szemeken látszott a várakozó éhség, és ahogy lekoppantak az asztal lapjára a súllyal megrakott porcelánok, megindult a kezek erdeje a finom falatok után.
A lány illedelmesen mosolygott mindenkire, aki csak feléje fordult egy jó szóval is. De…valami hiányzott az arcán abból a mosolyból!
A fiú evett, közben nézegette a régen látott és az újdonsült rokonokat, de a szeme minduntalan visszatért egy valakihez. Érezte, a sorsa változik meg ma itt!
Nem tudta miként, miért(?), ám tisztán, csalhatatlanul ott volt a lelkében: eljött a pillanat fiú, amire vártál!
Nézte a lányt. Szeme itta a látványt, és nem tudott vele betelni!
„Hol volt ez a tünemény, hogy eddig nem vettem észre? Vagy csupán…én voltam vak, mindenre volt szemem csak…rá nem?! Kerestem a boldogságot…és itt volt a szemem előtt!”
A lány megmerítette kanalát a tányérjában, lassan szájához emelte és…szembenézett a fiúval. Nyelve hegye, szinte alig láthatóan, végig futott alsó ajkán.
A fiú érezte, ahogy valami kellemes borzongás fut végig a gerincén, és ahogy leér a derekáig…rögtön visszafordul a feje irányába!
Nézték egymást, és most az se érdekelte őket, ha valaki…! De mindenkit lekötött valami más, vagy valakinek a figyelme. Nem törődtek most velük, senki se. Csak ők...egymással!
      A lány szeme fényesen csillogott. Áradt belőle a fény, és a fiú érezte, ahogy körbe öleli őt, ahogy a lelkébe hatol a tekintet gyönyöre.
Valami szokatlan, eddig csak vágyott érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy…szerelmes! És ennek az újfajta érzelemnek nem volt se széle, se hossza, csak mélysége volt, mint a tenger kéklő vizének, símogató, mint a hűsítő szellő és forró, mint a nyár perzselő tüze.
De hát ők ketten,…! – jutott eszébe, de csupán egy pillanatra, aztán megszünt benne minden, ami gát lehetne a benne született érzés útjában!
„Pont beléd szerettem? Mért éppen beléd? Miért, hiszen olyan nehéz lesz Téged elérni, mert…ó, Istenem!”
Pedig tudta: a szerelem könnyű és könnyűvé tesz, hiszen szeretni egyszerű, szeretni szabad, és nem lehet azt mondani – nem szeretem!
Hozták a megrakott tálakat, az ínycsiklandó étkeket, és a megelégedettség fokával halkult el az ünneplő sereg. A jóllakottság fordított arányban van a beszéd készségével!
A fiú alig evett, és amit mégis, annak se igazán érezte, őrizte meg az ízét. Valami egészen másnak, eddig ismeretlen, szokatlan édességnek az aromája járt le-föl benne. És érezte, ahogy elárasztja minden porcikáját. Boldog volt!
A sütemények már csak óvatosan fogytak. A szemeken látszott a nyugalom, amit az étel kulináris élvezete okozott. Az ember alapvető igénye, hogy az éhség ne gyötörje elméjét, ami kihat minden megnyilvánulására – na ez most nem fordulhatott elő senkivel. Senkinek nem volt semmi sürgős dolga, mindenki ráérősen nyújtózkodott helyén, és ha nem volt muszáj nem mozdult feleslegesen.
Újra összeálltak a beszélgető partnerek, de a témák és a társalgás ritmusa lecsendesedett, mint az a folyó, ami a hegyekből kiér egy tág síkságra, és lustán hömpölyög tova, széles medrében. Lassan csoszogott az idő, mintha ő is részt vett volna ezen a Lucullusi-lakomán, s elpilledten tenné tovább örök kötelességét.
Az első vendégek éjfél után szánták el magukat, hogy kabátjuk után nyúljanak. Az egyesült rokonság már úgy vált el egymástól, mint egy kohóban edzett acél, minek egyesült az ereje a tűzzel: „Nem sokára újra találkozunk!” – és elégedetten nevettek, miközben békésen veregették egymás lapockáját. És mosolyogtak egymásra, ahogy illik.
A lány – vagyis most már menyasszony – ott volt vőlegénye oldalán, és minden egyes elbúcsúzás után szemmel láthatóan örült. Hogy minek szólt az öröm, egyenlőre rejtély volt a fiú előtt, de figyelte az arcát, ahogy a mosoly virága kinyílt szája sarkában, és a szemei…egyre jobban csillogtak! Már csupán lézengtek a vendégek a szobában-konyhában. A legkitartóbbak is szedelődzködni kezdtek, bár volt, aki kabátjával kezében még el-elbeszélgetett egy röpke negyedórányit, asszonya diszkrét sürgetése ellenére. Dehát ritka ünnep egy eljegyzés, és nem is mindig vetődik az ember a másik közelébe, akiről most meg kiderül, hogy nem sokára rokon lesz!
Utolsó jókívánságok, kézszorítások és csókok, aztán becsukódott az ajtó mögöttük.
És a fiú szeme kikerekedik! Egy szerelmes csók, egy forró ölelés, egy simogatás a bájos leányarcra, és…elmegy haza a … vőlegény is!
No persze, hiszen faluhelyen nem maradhat a kézfogó után a lányos háznál a vőlegény, mert a szokás…nem ezt mondja! Illőn elköszönni, hiszen, most már nem kell félni: a lány eljegyeztetett, záros határidőn belül beköttetik a feje. Azt már ki kell bírni egy bármilyen szerelmes, vágyódó legénynek is! Most sincs ez másként, úgy látszik! Csak a legszűkebb család marad, és persze apa és fia, akik ugye rokonok. Őket mégse tehetik ki a nagy télbe, mivel már az utolsó vonat is messze jár, ami haza vihette volna őket!
A legközelebbi majd csak hajnalban indul, addig még a szülők – hiszen régen, és olyan ritkán találkoznak – kibeszélgethetik magukat kedvükre.
Valami csoda folytán úgy térül a dolog, hogy a szobában csak hárman maradnak, mivel a szülők kivonulnak a konyhába. A kályha melege vonzza már a korosodó embert, s talán nem is pótolja annak hiányát a belsőben lobogó tűz, vagy… afféle!
A fiatalok egy ideig hármasban beszélgetnek majd egy másfél órányit, de aztán a lány öccse egyre kevésbé bír meg mind gyakrabban és nagyobbra nyúló szájával. Tesz egy kört a szabad ég alatt, és visszatérve az ablak alatti heverőre helyezkedik el vízszintesen. Nem telik bele 10 perc, s hozzá intézett kérdésekre már nem jön válasz. Helyette halk, egyenletes szuszogás jelzi: ő bizony már az álmok birodalmának lakója.
A fiú összeszedi minden bátorságát és egy határozott mozdulattal a lány mellé ül át a nagy páros ágyra a székről, amin eddig szorongott. Nem mintha nem fért volna el rajta kényelmesen, de valami húzta-vonta a lányhoz, s nem bírt tovább ellenállni ennek az ismeretlen, szédítő vonzásnak.
Összemosolyogtak. A lányos szemek messziről is úgy ragyogtak, mint a gyertyák fénye a fenyőfán, karácsony szent estéjén. Közelről pedig…talán, Jahve tudta olyan igaznak, annyira láthatónak elmondani, szavakkal lefesteni a Kánaánt az ő népének!
A fiú megfogta a selymes két kezet. Szinte elvesztek benne, ahogy a sajátjaival körül ölelte. Puha, finom, de céltudatos kezeket tartott az övéiben. Nem tudta mi jelzi neki ezeket…talán, az ősi, sok évszázados, kifinomult ösztön, amit eleitől örökölhetett, vagy valami más „súg” , de érezte minden porcikájában, hogy: a kezei között tartja a … boldogságát!
És cselekedett…ő, aki ha eddig vonzalmat érzett egy lány iránt szinte…hátra lépett, és csupán apró lépésekkel merészkedett egy kicsivel közelebb a másikhoz. Nem, nem félsz volt ez, inkább…nem akarta elijeszteni a „nemesb vadat”!
De most nem működött benne ez a reflex, mintha soha nem is lett volna!
Megfordította a lány kezeit, hogy a tenyerek nézzenek az arca felé, és bele csókolt mindkettőbe. Érezte, ahogy a csók hatására a lány ujjaival gyengéden megfogja az arcát.
Szédült, mintha hirtelen körhintára ültették volna fel. Becsukta szemeit és megismételte a csókokat. Aztán összefogta a lány két kezét, tenyerénél fogva, és az ujjait érintette szája. Aprólékosan, hosszan, egyesével… mit se törődve a külvilággal! Hogy benyithat valaki a konyhából? – nem érdekelte… egyikőjüket se. Megszünt minden, csak ez a szoba volt, csupán ez a sziget létezett az élet-tengerének közepén, és senki más nem volt rajta, csak ők, ketten.
Mióta látta a lány vízbe hulló könnyeit, és mögötte a szemei végtelen szomorúságát, nem hagyta nyugton a gondolat, hát megkérdezte:
- Miért sírtál tündérke? – s úgy nézett a most tündöklő lány szemeibe, hogy érezte: beleszédül annak mélységébe!
A kérdésre kicsit halványabbak lettek azok a szemek, de a tűz, mely életre kelt bennük továbbra is ott ragyogott. Válasz helyett a lány egyik kezét kiszabadítva a fiú kezeinek öleléséből, a hasára tette. Tekintetével követte keze útját, majd újra ránézett a fiúra, és egy pillanatra lecsukta szemeit.
A legény … megértette a mozdulat mondandóját, és rátette a lány hasán pihenő kezére a sajátját.
- Az élet kiszámíthatatlan, de ettől olyan szép! Meg attól, hogy … megtörténhet bármi és annak a fordítottja is! – próbálta vigasztalni…magukat a fiú. Kezének két ujjával gyengéden megfogta a lány állát, megemelte, hogy szemeik egy síkban legyenek, majd, ha a lány kinyitja a sajátjait. És kinyíltak azok a szép, kékben pompázó, igéző szemek. Újra könnyben áztak, de már nem voltak olyan szomorúak, mint krumplihámozáskor.
Nem szóltak egymáshoz, csak nézték egymás arcát. Tekintetük újra és újra megpihent a másikéban, s úgy érezték: nem kell többé holnap, csak ez a nap ne múljon el…soha!
És a fiú szája legyőzte az utolsó távolságot, mely még hátra volt!
A csók…a csók! Ha benne van a szíved, lelked, sikerüljön bármilyenre, többé nem tudod elfeledni! Végig kísér, legyél bárhol, csókolj százszor, szeress ezerszer…az ott marad. És mindig azt keresed, mindenhol!
Az istenek is velük voltak! Talán éppen ők akarták ezt, így? Lehet, hiszen olyan csend és biztonság vette őket körül, hogy ha az a sziget valós lenne, se lehetne igazabb, ahogy egymásra találtak, ott, akkor, úgy, ők, ketten!

Egészen hűvös volt a hajnal, ahogy a vonatra vártak az apával. Fel-feltámadó szél hozott szállingózó havas fuvallatot, keverte, kutyulta az épületek közt, hogy aztán egy merész mozdulattal ráhintse az üresen álló peron feketéllő fövenyére. A fiú a váróterem ablakában állt és tekintetével kereste a házat, a Kedvest, az elmúlt órákat, perceket, hiszen érezte: megszületett ő…a férfi, akit szeretnek! Ahogy bal vállára hajtotta fejét és orrában érezte a lány illatát…futni szeretett volna! Rohanni vissza…hozzá! De tudta, sajnos nem teheti meg!
Rajtuk kívül még egy férfi várta a korai vonatot, aki a termi lócán ülve bámult…valahová el, a messzeségbe. Apja elbóbiskolt ültében a másik lócán, de neki egy szikrányi álmosság nem volt a testében. Olykor sóhajtott egy mélyet, lassan engedve ki tüdejéből a levegőt, miközben szemei önkéntelenül is lecsukódtak, s ott volt újra…vele! A karjában tartotta, ölelte és csókolta, újra és újra. Mert nem „álltak” meg az első merészség után…nem lehetett! Követte még azt a csókot…nem számolták!
A vicinális kerekei felcsikordultak a vasútállomás előtti kanyarban. Az apa is visszatért az álomvilágból, s kiindultak, hogy haza menjenek a vonattal.
A fiú szíve elnehezült, ahogy fellépett a vonat lépcsőjére, bementek a kupéba, hogy leüljenek a priccsre. Az ablak mellé ült, szembe a menetiránnyal, apja a szemközti ülésre, s pár pillanat múlva folytatta azt, amit a vonat érkezése félbe szakított nála. A fekete vonat még ki se húzott az állomásról mikor már ő újból elaludt.
A fiú a lassan, döcögve meginduló kerekek kattogását hallgatta, kinézett az ablakon, el arra, ahol egy másik, boldog szív dobogja most, azt, amit az övé: szeretlek!
Ráhajtotta fejét a bal vállára, megérezte újból a Kedvest, ahogy rózsaszín pulóverében odahajtja fejét, s ott marad…örökre!

Legújabb irodalmak

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Irodalom Tóht Kálmán: Édesanyám / Meine Mutter toni 2020/04/04 - 11:50 2020/04/04 - 11:50
Irodalom Szabolcska Mihály: A Tiszánál / An der Theiß toni 2020/03/28 - 08:00 2020/03/28 - 08:00
Irodalom Mucsi Antal-Tóni: Öntsünk tiszta vizet a pohárba / Füllen wir klares Wasser in das Glas toni 2020/03/20 - 13:46 2020/03/20 - 13:46
Irodalom Mucsi Antal-Tóni: A 11-dik parancsolat / Das elfte Gebot toni 2020/03/14 - 01:28 2020/03/14 - 01:28
Irodalom Jókai Mór: Óh Petőfi, ha most élnél! / Ach, Petöfi, wenn jetzt lebtest! toni 2020/03/07 - 02:14 2020/03/07 - 02:14
Irodalom Jókai Mór: Igen sok magyar úr emlékkönyvébe / In das Poesiealbum vieler ungarischer Herren toni 2020/02/29 - 09:39 2020/02/29 - 09:39
Irodalom Hajnali búcsúvers Góth László 2020/02/26 - 08:45 2020/02/26 - 08:45
Irodalom Dömény József: A szerencsefiakhoz / Zu Glückskinder toni 2020/02/22 - 01:24 2020/02/22 - 01:24
Irodalom Dömény József: Pletyka néni / Klatsch Tante toni 2020/02/15 - 01:26 2020/02/15 - 01:26
Irodalom Herczeg János: Juliskámhoz / Zu meiner Juliska toni 2020/02/08 - 13:13 2020/02/08 - 13:13
Irodalom Sinka István: És elfelejtették / Und sie haben ihn vergessen toni 2020/02/01 - 21:02 2020/02/01 - 21:02
Irodalom Herczeg János: Téli tájon / Am Winterlandschaft toni 2020/01/25 - 19:12 2020/01/25 - 19:12
Irodalom A teremtés végén prayer 4 2019/12/26 - 20:25 2020/01/22 - 19:53
Irodalom Asszonyok utószezonban hori 2020/01/21 - 14:11 2020/01/21 - 14:11
Irodalom J. W. von Goethe: Den Freunden / A barátoknak toni 2020/01/18 - 14:34 2020/01/18 - 14:34

Legújabb hangzóanyagok

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Audió Tompos Lilla: Karácsony ambrusa 2019/12/23 - 21:34 2019/12/23 - 21:34
Audió Kék mezőben Góth László 2019/12/14 - 05:58 2019/12/14 - 05:58
Audió Szabó Melinda: Októberi látomás ambrusa 2019/10/12 - 19:26 2019/10/12 - 19:26
Audió Kelvin: Angyalka ambrusa 2019/01/15 - 22:18 2019/01/15 - 22:18
Audió Visszatekintő: Karácsony Pécsett 1918-ban ambrusa 2019/01/02 - 12:54 2019/01/02 - 12:54

Legújabb fórumtémák

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Fórumtéma Felhívás a Horror Herót Antológia pályázatára Markovics Anita 2019/12/31 - 13:41 2019/12/31 - 13:41
Fórumtéma Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző prayer 2 2016/11/28 - 12:48 2018/03/31 - 00:43
Fórumtéma 2017. AKÍK Művészeti Pályázat prayer 2016/12/28 - 19:03 2016/12/28 - 19:03
Fórumtéma 2016 évi rendezvények capek 17 2016/01/14 - 11:27 2016/08/07 - 16:47
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva prayer 14 2016/04/17 - 18:06 2016/07/17 - 12:32
Fórumtéma CINKE klub Gyöngyivel prayer 20 2015/04/17 - 21:42 2016/07/09 - 14:15
Fórumtéma Cinke színdarab Emeraude 1 2016/04/25 - 09:38 2016/04/27 - 08:51
Fórumtéma Szent Márton évforduló pályázat prayer 5 2014/09/28 - 09:49 2016/03/01 - 22:47
Fórumtéma Ötletek, és a megvalósítás. prayer 164 2010/02/05 - 20:51 2016/02/02 - 14:28
Fórumtéma Aktuális pályázatok zsuska 177 2013/02/06 - 11:01 2016/01/26 - 12:16

Legújabb rendezvények

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Rendezvény Tavaszi Varázs Fesztivál capek 2019/03/29 - 11:00 2019/04/12 - 12:06
Rendezvény Húsvéti nyusziles az Origó-Házban capek 2019/04/18 - 12:00 2019/04/12 - 12:02
Rendezvény Vidám farsang capek 2019/02/28 - 16:00 2019/03/14 - 12:11
Rendezvény CINKÉK a nagyvilágban - Lélekmorzsák capek 2019/02/22 - 17:00 2019/03/14 - 11:54
Rendezvény Versek Istenről, Hazáról, Szerelemről... capek 2019/01/24 - 16:00 2019/01/16 - 21:40