A város...túl messze volt.

Tinian képe

A nagyváros nem volt messze. Onnan jöttek, onnan jutottak ide, a folyó mellé, hogy itt élhessenek, egymás mellett, egymással.

Az idős férfi megigazította feje alatt a vánkosát.
- Emlékszel drágám? Milyen finom párnahuzat volt azon a tollpárnán, a paplanon…Bulgáriában? És milyen jó szagúak voltak!
- Emlékszek édesem, hogyne emlékeznék. Olyan jó volt rajtuk feküdni, mintha a tenger vizén ringatóztam volna egy csónakban, arcomat a Nap süti és friss tengeri szél áradt belőlük. Istenem, de szép is volt a…tenger!
A férfi kezével megkereste a nő kezét a sötétben, ujjaik összefonódtak, és együtt emlékeztek arra a szép nyárra a tenger partján.
Hideg, borzongató szél süvített el a szükséglakás oldalainál. Tél volt. Nem olyan szigorú, mint a múl évi, de ahhoz eléggé, hogy a deszkákból, nylonokból és egyéb használható anyagból készült kajiba beleremegjen. Már ötödik éve voltak földönfutók.
Egykoron szép, takaros házban éltek. Volt mindenük, ami egy szerény, de boldog élethez szükségeltetik. Két-három évente eljutottak egy hosszabb kirándulásra , néha külföldre is. No,nem messze, csak ide a szomszédok valamelyikéhez, de életre szóló élmények maradtak meg bennük ezekről az utakból. Mint ez a párna-paplan.
A mostani fej alávaló bizony nyomokban se hasonlított az ottanihoz. Gyűrött, egykoron szebbre érdemes ruhadarabok voltak a töltelékek egy gyapotzsákban. A takaró se bulgár finomságú. Szakadozott, fakult plédek voltak összeöltve némi cukorspárgával, hogy legalább a vastagsága megfeleljen a tél kihívásának.
Idejutottak, ők, akik világ életükben becsülettel dolgoztak, és kitartottak egymás mellett jóban, rosszban. Volt egy kisleányuk is, de gyenge volt szegénynek a tüdeje. Az vitte el, még a második évét se érte el. A szomorúság rájuk telepedett.

Csak egymásnak éltek… nagyon szerették egymást. A szomszédok irígykedve nézték őket. Nem hitték el, hogy ez a szeretet nem csak kifelé szól.
Némi földön gazdálkodtak, mindössze 3 holdnyin, de az nekik biztosította a megélhetést. Mindig azt vetettek bele, ami éppen kellett. Valahogy ráéreztek a keresletre, és persze némi szerencse is melléjük pártolt. Sose voltak gazdagok, de nem kellett kenyérért szűkölködni soha.
De az idő…kérlelhetetlen! Az öregedő derék, a sajgó hát, a nehezedő láb már nem bírta olyan ütemben a munkát, mint ahogy előtte éveken keresztül.
- Te mama, – mondta egyik este párjának az ember – mit szólnál hozzá, ha vennénk egy traktort?
- Traktort? De hát nincs nekünk annyi pénzünk, hogy megengedhessük magunknak! – válaszolta az asszonyka urára nézve. A szemei úgy ragyogtak, ha a férjére nézett, mint a felkelő Nap első sugarai.
- Tudom én azt, de…- nyelt egyet hozzá a férfi – mi volna, ha kölcsönt vennénk fel? Csak annyit, hogy kifutná a gépet, meg persze kell még mellé egy eke és egy borona…egyenlőre!
A férfi asszonyára nézve újra idézte magában azt a pillanatot, mikor először merült el ebben a csodálatos szempárban. Kezébe fogta a nő kezeit és puhán megcsókolta a két dolgos női kezet.
- Sajnos, egy kicsit megöregedtünk drágám – nézett a nő szemeibe – és ezt már csak ilyen módon tudjuk pótolni!
- Tudom én életem, de – simogatta meg férje borostás arcát a nő – a kölcsönt vissza kell majd fizetni! Bírni fogjuk még energiával?
- Egymás mellett voltunk mindig szerelmem. Együtt éltünk meg jót, rosszat. Én bíztam benned, te pedig bennem! ismersz, ismerlek, tudom, mire vagyunk képesek…együtt! Menni fog meglátod!
Az asszony megcsókolta férje arcát, elmosolyodott és azt mondta:
- Ha te jónak látod…tegyük!
Minden jól indult. A gép alkalmi vétel volt, ahogy a többi kiegészítő is, de remekül muzsikáltak. Az időjárásra se lehettet panasz, pedig a mondás azt tartja: a búza sokat hál kint addig, míg magtárba nem kerül!
Egymásra támaszkodva, biztatva, segítve haladtak előre. Egy kicsivel mindig több és több sikeredett a föld révén. Így jutottak ki Bulgáriába is, hogy egy feledhetetlen hetet töltsenek együtt. Élményekkel gazdagodva, feltöltődve energiával indultak neki az újabb évnek, hogy lehetőleg megint csatát nyerjenek, együtt!
Az árpa hozta, amit vártak tőle, az idő is ragyogó volt rá.
És július elején…eleredt az eső. Csak esett, esett, napokon keresztül, mintha már nem is szándékozna megállni soha többé. Viharos, már-már októbert idéző szél tépte a ringó búzatábla aranyszőke kalászait. Dacoltak az apró szárak a süvítő szél erejével, míg bírtak. Az ötödik napon végre elállt az eső, a szél is alább hagyta a dühöngést. A férfi kerékpárra ült, hogy megnézze, mit tett a terméssel a természet dühe?
Hazafelé jövet tolta a biciklit, egykedvűen rótta az utat, és azon gondolkodott, hogy mondja el, amit látott?! A felesége tízpercenként tekingetett abba az irányba, amerről tudta, hogy jönni fog a párja. Amikor meglátta, hogy szomorúan lépdel a kétkerekű mellett, már szó se kellett, hogy tudja: baj van! A férj tekintete, ahogy beért az udvarra, találkozott asszonyáéval. Nem szóltak semmit, csak némán átölték egymást.
- Nagy a kár drágám? – nézett a férfi szemébe a nő, olyan bájjal és olyan szeretettel, hogy az egy pillanatra elfeledte bánatukat.
- Fekszik az egész. – sóhajtott egy mélyet – Ha nem kap Napot… - félbe hagyta a mondatot. Tudták mindketten kimondatlanul is, mi lesz, ha nem süt ki az a drága Nap az égen?!
Két napig bírta az ég könny nélkül. Harmadnapra újra ömleni kezdett, és még további három napig ontotta magából, hogy már a földeken is foltokban állt a víz, mert képtelen volt ekkora mennyiséget magába fogadni.
A búza annyit hozott, hogy éppen nullára sikeredett menteni a költségeket.
A következő évhez pénz kellett. Volt valamennyi megtakarítás, de az magában kevésnek bizonyult az induláshoz, hiszen a vetőmag, a szántás…sok kell hozzá, és nem volt annyi.
A bank szívesen adott, kamatra. A fedezet a ház volt, hiszen a gépek nem voltak elégségesek hozzá. És újra szántottak, és vetettek, és…reménykedtek, bíztak! Mert akartak jövőt, együtt. Szép és szeretetteljes jövőt, hiszen a fiatalok is irígykedtek, ha rájuk néztek. A szemük mindent elárult róluk. Azt mondják: hét bő esztendő után jön a hét szűk!
És egyre szűkültek, ahogy követték egymást. Először a gépeket kellett eladni, szinte fillérekért. A bank kérlelhetetlen volt! A felszólítások egymást követték, egyre követelőbb és hivatalosabb stílusban. Hol volt már a hitel felvételekor látott nyájas mosoly a banki alkalmazott arcán?
„Amennyiben nem tudják a megadott határidőre…úgy kénytelen vagyok megindítani a végrehajtást önök ellen!” – dörögte a levél szövege.
A végrehajtó könnyeken edzett lelke is megremegett, amikor látta, hogy egymást átölelve hagyják el azt a házat, amit az otthonuknak mondhattak. Albérletben húzták meg magukat, egy ideig, de az is eljött, mikor az adóhátralék és egyéb elmaradt fizetnivalók már azt se tették lehetővé. A férfi alkalmi munkákat vállalt a közeli városban, ahová…behúzódtak. A nő is el-elment lakásokba takarítani, de mikor megtudták róla, hogy nincs hová haza mennie…nem hívták többé.
A nagyobb és még nagyobb város se hozott szerencsét számukra. Könyörtelen és vérre menő harc folyt minden jobb helyért az aluljárókban, a köztereken. A nagyváros peremére szorultak. Egy elhagyatott, valamikor szebb napokat megért gyárrész félkészre romlott épületében húzták meg magukat tél közeledtére. Volt legalább fala és teteje, a szél se fütyült át rajta csak úgy, mert az udvaron talált lemez darabokkal a férfi ügyesen betakarta az ablak és ajtónyílásokat. Ott talált rongyokból és lomtalanításkor kirakott paplanokból, párnákból állt a fekhely ágyneműje.
Ha egymásra néztek, a szemük még mindig csillogott, és szájuk mosolyra húzódott, elfeledve a világ baját. Csak ketten voltak akkor, csak egymásnak. Semmi nem számított, csak a másik öröme.
Az asszony megbetegedett. Köhögni kezdett. Először csak néha köhintette el magát, de egyre sűrűbbek, és hosszabb ideig tartóak lettek ezek a rohamok. A férfi bement az egyik menhelyre. Soha nem járt még ilyen helyen. Tudta, hogy van, hogy segítenek, ha kell, de nem akartak más segítségére támaszkodni.
- Megoldódik, meglátod szívem! Újra erőre kapunk és megint vársz majd engem haza a földekről – biztatta nejét, ha azon a csüggedést vélte felfedezni. És hittek, őszintén hittek a sors igazságosságában, hogy nem veszejti el őket, csak próbára tette kettőjüket, de ha kitartanak…boldogok lesznek, mindörökre!
A segítség jókor érkezett. A tisztaság, a napi rendszeres étkezés, az orvosi ellátás…a nő lábadozni kezdett. Már csak néha köhögött, akkor se szívszomorítóan, csak úgy…mert, kellett.
A férfi talált munkahelyet. A segítség mellett már volt saját pénzük is, hogy egy kis gyümölcs, édesség sikerüljön.
Az orvos tekintete szomorú volt. Félre hívta a férfit és…
Másnap felmondott a munkahelyen, pedig már kezdték megszeretni, hiszen tisztességesen elvégezte a munkáját, amit rábíztak. Ő is beleszokott ebbe a városi tempóba, pedig a föld, a szabadság, a végtelen róna…! Szíve mélyén, őszintén remélte, hogy van vissza út, és hitte: ha rajtuk áll, látják még, visszavárja még őket a szeretett táj!
Utolsó forintjaikat is elvásárolta. Mindent megvett szeretett párjának, amiről tudta, hogy szereti. Füstölt sonkát is, mert az volt a kedvence, friss, ropogós kenyérrel! Visszaérve megebédeltek, úgy úriasan, megadva mindennek a módját.
A nő észrevette, hogy férje tekintete olykor elhomályosul, amikor ránéz, és tudta: könnyeivel küszködik.
- Menjünk édesem, meghívlak egy sétára! – állt elő az ötlettel a férfi.
- Ó, szívesen drágám! Veled…- hiszen tudod! - …bármikor, bárhová! – válaszolta rá a nő olyan őszintén, hogy a férje érezte: valami összefogja a szívét, és csak szorítja, csak markolja, de nem ereszti el!
A Nap simogatóan sütött a késő őszi délutánon. A nő belekarolt élete párjába. Az egyetlen épen maradt ruháját vette fel, hiszen azzal az emberrel megy sétálni, akinek akkor nem csak a kezét adta, de egy életre…az életét is! Boldogan sétáltak egymás oldalán a nagyváros forgatagában. Mindig tervezték, hogy onnét, majd egyszer, egy pár napra eljönnek, hogy láthassák: milyen is az a nagyvárosi élet, hogy lehet itt nyugodtan élni?! Itt voltak, bár nem akarták, vagyis, nem így, de ez lett belőle. Az álmok nem mindig úgy sikerednek, ahogy azt megálmodják, eltervezik, de, ha nagyon akarják…megvalósulnak!
- Már mióta itt vagyunk, és látod csak most jutottunk el idáig! – mutatott a férfi az ezüstösen csillogó folyó felé.
- Igen, pedig, milyen szép! – nézett révedezve a mutatott irányba a párja. Szorosan belekarolt. A férje megfogta a nő két kezét, maga elé tartotta és áhítattal, szenvedélyesen, hosszan megcsókolta őket, majd, a melleire tette. Nem tudta tovább visszafogni szeme szilaj könnyeit.
A nő nem kérdezett semmit. Együtt sírtak. Mindketten tudták…odafent döntöttek róluk!

A nő olykor annyira gyenge volt már, hogy felkelni se bírt. Voltak jobb pillanatok, amikor, de tudták mindketten…bár soha nem ejtettek egy szót se róla. Mióta eljöttek a szállásról, itt húzták meg magukat, ebben a…hogy mondta egyszer a férfi(?)…Isten farzsebében.
A férfi felült a matrac-ágyon. A nő kinyitotta szemeit és a szürkület miatt csupán a körvonalait látta kedvesének, de kezeivel megsimogatta karját.
- Hová készülsz csillagom? – kérdezte angyalian, féltő szeretettel a hangjában párjától a nő.
- Csak felkeltem, mert fáj a hátam a fekvéstől.
- Menjünk…sétálni? Jössz velem édesem? – fogta meg a férfi kezét a nő.
- De akkor öltözzünk fel, mert hűvös van odakint életem! – fordult vissza ültében a férje.
- Á, nem kell az, jó lesz ez így is, ahogy vagyunk! Rövid sétára gondoltam, nem megyünk messze, csak ide…- hangja elcsuklott, és hallani lehetett, ahogy könnyeivel küszködik.
A férfi felsegítette feleségét fekhelyükről. A nő – hiszen minden nő örök, és megváltoztathatatlan – letisztogatta ruháit, kezével szinte kivasalta szoknyáját, majd párja ruháját igazgatta teljes odaadással, mintha nem csak sétálni mennének, hanem egy fényes, úri bálba volna meghívójuk.
- Már tiszta, szinte ragyog rajtam – fogta meg a gondos kezeket a férfi, és áhítattal csókolta újra és újra.
- Te, szerelmes bolondom! – súgta a fülébe felesége és egy minden alól felszabadító csókot lehelt homlokára.
Kimentek a szabadba. A szél még neki-nekiiramodott, hogy felborzolja a megnyugvó lelkeket, de belátta: nem érdekel senkit, hogy ő is itt van, hogy próbálja magára felhívni az emberek, ennek a két embernek a figyelmét. Elcsitult, mintha nem is lett volna.
A férfi maga mellett, oldalra nyújtotta jobb kezét, ujjait széttárta, s várta, hogy felesége ujjai csatlakozzanak közéjük. A nő szorosan illesztette kezét férje kezéhez, és úgy szorította, mint akkor, mikor először simultak össze kezeik. Csendesen lépdeltek a szürkületben azon a csapáson, ami a folyópart mellett vezetett a nagyváros irányába. A horgászok használták ezt az ösvényt, ha igazán ketten akartak maradni a természettel. Néhol illegális stégek körvonalai látszottak a folyó fölé nyúlva, avatatlan szem elől a lehető legjobban eldugva.
Nem szóltak egymáshoz, csak mentek a gyulladó fények irányába.
Az egyik szakasznál a part felé vezető járat jobban ki volt taposva a többinél. Megálltak.
A férfi szembe fordult párjával. Két kezével körbe fogta a nő arcát, és élete minden szenvedélyével megcsókolta hitvesét. Indulni akart tovább, de a nő nem mozdult. Mintha pányvára lett volna kötve a férfi keze, mert a nő visszahúzta.
Az asszony szeme könnybe úszott.
- Mindig nagyon szerettelek, és most sincs ez másként életem! Tudom, hogy te is így érzel irántam, ezért kérlek…engedj el…erre! – s fejével a folyó irányába biccentett.
- Igen, én is úgy szeretlek, ahogy te engem. Ezért én kérem tőled – hagy menjek veled!
A nő átölelte a szerető férfit. Hosszan álltak így egymást tartva, szeretve. Aztán a nő elengedte férje derekát, most ő tartotta oldalra bal kezét, és mikor a férfi keze hozzá kapcsolódott…megindultak a folyó sötétlő szalagja felé.
A víz fodrai kisimultak, ahogy egyre lassabban és ritkábban neki ütköztek a part szegélyének. A szél halkan újra susogni kezdett. Aztán nagyobbakat füttyentett, és a fák utolsó leveleit a folyóra terítette.
A nagyváros fényei hidegen csillogtak a sötétség peremén...messze, olyan messze!

A vakítóan szikrázó kapu előtt két ember állt, egymás kezét fogva. Egy nő és egy férfi.

Legújabb irodalmak

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Irodalom Tóht Kálmán: Édesanyám / Meine Mutter toni 2020/04/04 - 11:50 2020/04/04 - 11:50
Irodalom Szabolcska Mihály: A Tiszánál / An der Theiß toni 2020/03/28 - 08:00 2020/03/28 - 08:00
Irodalom Mucsi Antal-Tóni: Öntsünk tiszta vizet a pohárba / Füllen wir klares Wasser in das Glas toni 2020/03/20 - 13:46 2020/03/20 - 13:46
Irodalom Mucsi Antal-Tóni: A 11-dik parancsolat / Das elfte Gebot toni 2020/03/14 - 01:28 2020/03/14 - 01:28
Irodalom Jókai Mór: Óh Petőfi, ha most élnél! / Ach, Petöfi, wenn jetzt lebtest! toni 2020/03/07 - 02:14 2020/03/07 - 02:14
Irodalom Jókai Mór: Igen sok magyar úr emlékkönyvébe / In das Poesiealbum vieler ungarischer Herren toni 2020/02/29 - 09:39 2020/02/29 - 09:39
Irodalom Hajnali búcsúvers Góth László 2020/02/26 - 08:45 2020/02/26 - 08:45
Irodalom Dömény József: A szerencsefiakhoz / Zu Glückskinder toni 2020/02/22 - 01:24 2020/02/22 - 01:24
Irodalom Dömény József: Pletyka néni / Klatsch Tante toni 2020/02/15 - 01:26 2020/02/15 - 01:26
Irodalom Herczeg János: Juliskámhoz / Zu meiner Juliska toni 2020/02/08 - 13:13 2020/02/08 - 13:13
Irodalom Sinka István: És elfelejtették / Und sie haben ihn vergessen toni 2020/02/01 - 21:02 2020/02/01 - 21:02
Irodalom Herczeg János: Téli tájon / Am Winterlandschaft toni 2020/01/25 - 19:12 2020/01/25 - 19:12
Irodalom A teremtés végén prayer 4 2019/12/26 - 20:25 2020/01/22 - 19:53
Irodalom Asszonyok utószezonban hori 2020/01/21 - 14:11 2020/01/21 - 14:11
Irodalom J. W. von Goethe: Den Freunden / A barátoknak toni 2020/01/18 - 14:34 2020/01/18 - 14:34

Legújabb hangzóanyagok

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Audió Tompos Lilla: Karácsony ambrusa 2019/12/23 - 21:34 2019/12/23 - 21:34
Audió Kék mezőben Góth László 2019/12/14 - 05:58 2019/12/14 - 05:58
Audió Szabó Melinda: Októberi látomás ambrusa 2019/10/12 - 19:26 2019/10/12 - 19:26
Audió Kelvin: Angyalka ambrusa 2019/01/15 - 22:18 2019/01/15 - 22:18
Audió Visszatekintő: Karácsony Pécsett 1918-ban ambrusa 2019/01/02 - 12:54 2019/01/02 - 12:54

Legújabb fórumtémák

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Fórumtéma Felhívás a Horror Herót Antológia pályázatára Markovics Anita 2019/12/31 - 13:41 2019/12/31 - 13:41
Fórumtéma Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző prayer 2 2016/11/28 - 12:48 2018/03/31 - 00:43
Fórumtéma 2017. AKÍK Művészeti Pályázat prayer 2016/12/28 - 19:03 2016/12/28 - 19:03
Fórumtéma 2016 évi rendezvények capek 17 2016/01/14 - 11:27 2016/08/07 - 16:47
Fórumtéma CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva prayer 14 2016/04/17 - 18:06 2016/07/17 - 12:32
Fórumtéma CINKE klub Gyöngyivel prayer 20 2015/04/17 - 21:42 2016/07/09 - 14:15
Fórumtéma Cinke színdarab Emeraude 1 2016/04/25 - 09:38 2016/04/27 - 08:51
Fórumtéma Szent Márton évforduló pályázat prayer 5 2014/09/28 - 09:49 2016/03/01 - 22:47
Fórumtéma Ötletek, és a megvalósítás. prayer 164 2010/02/05 - 20:51 2016/02/02 - 14:28
Fórumtéma Aktuális pályázatok zsuska 177 2013/02/06 - 11:01 2016/01/26 - 12:16

Legújabb rendezvények

Típus Cím Szerző Válaszok Létrehozva Utolsó hozzászólássorrend változtatása
Rendezvény Tavaszi Varázs Fesztivál capek 2019/03/29 - 11:00 2019/04/12 - 12:06
Rendezvény Húsvéti nyusziles az Origó-Házban capek 2019/04/18 - 12:00 2019/04/12 - 12:02
Rendezvény Vidám farsang capek 2019/02/28 - 16:00 2019/03/14 - 12:11
Rendezvény CINKÉK a nagyvilágban - Lélekmorzsák capek 2019/02/22 - 17:00 2019/03/14 - 11:54
Rendezvény Versek Istenről, Hazáról, Szerelemről... capek 2019/01/24 - 16:00 2019/01/16 - 21:40