..."Mint vándor, ki mindig útra kél"...

...az út azért van, hogy menjünk rajta...nyitva az út?...

szrtttl

Hangulatvers.... Hm...  Az út mindig nyitva van.

Nagyon érdekes ez a versed kedves Rose, csak egy apró megjegyzés a második versszak, valahogy mégsincs ott, vagyis számomra idegen. Ölellek.

Az valami optimista kicsengésű akart lenni, csak ezek szerint nem sikerült jól, mert még magamnak sem tudok hazudni..... Észrevételed köszönöm, kedves Enikő! ))

Ezt a versed, én nagyon szeretem! ))
De anélkül is ragyogó!

Drága Rose a fájdalom útja nem enyhül, de rövidül.

Ezek a "sérülések" egy életre szólnak. Lehet nem tudomást venni róluk, de mindig ott lappanganak valahol bennünk. A szerelmek attól olyan szépek, hogy magukban hordozzák a vége lehetőségét. (Nem tudom, mondtam-e már ezeket...(?) ) Mint a négy évszak, a szerelem is olyan. El kell fogadnunk. Akkor könnyebb.

Érzem én,nem az fáj,hogy vége lett...a mód...a szerelem elvesztése mindig fáj,de nem midegy hogyan ér véget...szépen,csendesen ,adva a másiknak esélyt,időt,hogy felkészülhessen az elválásra, vagy hirtelen,könyörtelen módon...no, ezt nem lehet kiheverni soha....

Lelkembe láttál..... ))

Szerintem nagyon szép elégia, érzem szinte a fájdalmat a lemondást és mégis, a végén felvillantasz némi reményt az új imával. Gratulálok.