Ezer mesét suttog az éj!

Szellő háton kéjesen lovagolva,
az éji borzongás állítja
csatasorba   fekete hadseregét.
Zizegő levelek sötét koronája,
az úton rohanó szél dudorászva,
komor fellegeket idéz.
Függönyei lesznek a Holdnak,
fényét ellopni elé osonnak.
Fáradt nő siet az utcán,
meggyötört arcán könnye csorog,
emlékek üldözik mióta árva,
mert férje elhagyta,....
már egy éve halott.
Minden táblában a fejfát látja, 
férje szellemét hivja szava,
de csak a sötét éjszaka engedi
hogy lássa,
mikor a munkából későn,
és fáradtan megy haza.
Ilyenkor érzi a hűvös sóhajt, 
annyira vágyik hallani azt,
mert ott suhan mellette,
mint a párja,
szellem kezével vágyón simogat.
Testetlen testével átöleli,
fuvallattá szelidült csókkal,
bánatos arcán végig suhan.
A kapuhoz érve lebegni kezd.
Búcsúzik, szivet formál a teste.
Mégegyszer búcsút int,
és lassan  köddé válik,
csak az eső ne esne.