Az a csinos srác a régimódi esernyőjével, örökké emlékezetes marad a számára.

Valamikor az 1980-as évek elején, húsvét hétfő délutánján Magda az Üllői úton igyekezett hazafelé, egy elképesztően nagy és nehéz táskát cipelve.

Verőfényes idő volt, langyos, illatos, szép tavasz, abban az évben, egész húsvétkor.

A hétvégét vidéken töltötte, pénteken egyedül utazott el a vidéki rokonokhoz látogatóba. Ez az utazás egészen különleges volt számára, mert gyerekkorában minden nyáron abban a kis Vas-megyei faluban nyaralt - de már nagyon régen nem járt ott.

Gyerekkorában sokkal tovább tartott az út a régimódi „csihes” gőzmozdonyokkal és komoly előkészületeket igényelt. Csak határsávval lehetett beutazni, annyira közel volt az osztrák határ. Azt előre el kellett intézni. Az ottani rokonoknak meghívólevelet kellett küldeni – akárcsak egy külföldi úthoz akkoriban - és a rendőrségen lehetett kiváltani a határsávba a beutazási engedélyt, amit Körmend után sokszor fel kellett mutatni a vonatot átvizsgáló katonáknak. Akinek nem volt határsávja, azt könyörtelenül leszállították és élvezhette a határőrség ”vendégszeretetét”, mivel az feltételezték, hogy disszidálni akar az osztrák határon. Amikor megérkeztek, akkor a rokoni ölelések után az első út az ottani rendőrőrsre vezetett, lepecsételtetni a határsávot és ezt bizony rendszeresen meg kellett ezt ismételni az ott tartózkodás ideje alatt, így mutatni be jó sűrűn, hogy még a határ innenső oldalán vannak…

A nyolcvanas évek elején azonban már nem kellett határsáv. A „Szergej”-nek becézett piros, szovjet dízelvonat is gyorsabban megtette az utat. 

A falu is sokat változott a gyermekkora óta.

Még emlékezett az Andris utcai kis vályogházra, amiben nyaralt. Petróleumlámpa világított a földes szobában, éjjel hallani lehetett, hogy a zsúpfedél alatt valami motoz… Gyerekként mindig azt remélte, hogy egy egér az, ami zajt csap – az egerektől nem félt – arra gondolni sem akart, hogy esetleg kígyó, amitől annál jobban félt.

Most már a Fő utcán lakott a nagybátyja családja egy tágas, szép házban – a nagyszülei már meghaltak. Volt azonban, ami nem változott. A rokoni szeretet, amivel fogadták és vendégül látták őt. Kézről, kézre adták Magdát, véget nem érő mesélés, fényképnézegetés, ebédek, és uzsonnák sora követte egymást. Megnézte az unokatestvéreivel a falut, sétáltak, mint gyerekkorukban a hatalmas és gyönyörű várkertben. A hozzá tartozó düledező kis vadászkastély, amit a helybeliek várnak hívtak, szintén megváltozott. Akkor régen, minden helyiségében egy-egy család lakott. Az egyik nagynénje például a volt óriási urasági konyhában lakott a családjával. Most a kastély, szépen kirenoválva, idősek otthona lett. Az unokatestvérek közben felnőttek, s tele volt a család olyan kisgyerekekkel, akiket Magda most láthatott először.

Neki is volt már három gyereke. A kisfia két és fél  éves volt, a kislánya öt éves, a nagyobbik fia pedig hét éves. Azért is volt ez egy különleges látogatás, mert a férje magára vállalta, hogy ellátja a gyerekeket egész húsvétkor, hogy ő elutazhasson.

Azt a hatalmas táskát, amit most cipelt, a vendégségben pakolták meg a családjának szánt finomságokkal.

A Déli-pályaudvar óta küzdött a nehéz csomaggal. Amióta leszállt a metróról percenként letette, mert majd leszakadt a karja. Az Üllői út a csodás tavaszi idő ellenére meglepően néptelen volt, így a ráérősen vele szembe jövő srác már jó ideje láthatta, amint a nehéz csomagot újra le-letetszi. Úgy jött feléje, mintha már rég megbeszélték volna, hogy jön és segít neki a cipelésben.

Ahogy közelebb ért, már mosolygott a srác:

 - Hű de nehéz ez a csomag.  Már nyúlt is érte és vitte.

Magda meg valahogy nem tiltakozott. Talán azért, mert már nagyon fájt a karja, vagy azért, mert olyan kedves volt a fiú. Pont az „esete” volt a srác. Vékony, barna, nem túl magas, csinos.

A ruhája olyan furcsa volt egy kicsit. Mintha a múltból lépett volna elő. Vékony csíkos szövetből csőnadrágot viselt. Hozzá a fekete hosszított zakója sem az akkori divat szerint készült. A legfurcsábbnak azonban a kezében tartott régimódi esernyő hatott. Nem csak azért, mert fényesen sütött a nap, hanem, mert akkoriban mindenki összecsukható, kicsi, automata japán esernyőkkel járt. Magdának is volt egy a táskája mélyén.

- Talán kövek vannak ebben a táskában, hogy olyan nehéz? – sütötte el a régi viccet a táskát cipelő idegen férfi.

- Annál azért sokkal jobb! - mosolygott Magda. Már mesélte is, hogy hol járt, mit csinált, az elmúlt napokban és mivel is van tele a dög nehéz csomag.

- Rengeteg dolgot pakoltak. Disznótorost, friss falusi tojást több dobozzal, sült húsokat és egész csirkéket, mézet több üveggel, székely káposztát, dödöllét, füstölt kolbászt és húsokat. A nagynéném kifosztotta a kamrát! Többféle süteményből jókora adagokat küldött a családnak.

Magda nem titkolta egy pillanatig sem a családját a srác előtt. Ilyesmi eszébe sem jutott.

Annyi szeretettel és kedvességgel vették körül a rokonai az elmúlt néhány napban, valahogy mintha ez is része volna ennek: szembejön egy srác az utcán és segít neki.

Közben megérkeztek a házuk elé.

- Jó étvágyat a pompás lakomához! – búcsúzott el az idegen.

- Köszönöm szépen a segítséget. Már földig érne a karom, ha nem segít.

Magda bement a kapun, hazaérkezett. Magához ölelte a családját és már nem gondolt a fiatalemberre, aki segített neki. Azt hitte, sohasem látja többé.

Elmúlt a húsvét. Kedden a férje dolgozni ment. Magda otthon volt, GYES-en volt a kicsivel. A gyerekek ebéd utáni alvását követően összeszedte az apróságokat, hogy levigye őket a Ludovika kertbe levegőzni. Ahogy kiléptek a kapun, megpillantotta a tegnapi srácot: a szemben levő járdán állt, ugyanabban a furcsa ruhában, még a régimódi, hosszú sétapálcaszerű esernyője is ott volt a kezében.

Ahogy Magda ránézett, a srác elmosolyodott.

Magdának jól is esett a dolog, hogy három gyerekes családanya létére egy ilyen igazán helyes srác ki tudja mióta, itt várja a ház előtt, de bosszankodott is rajta. Olyan kedves volt tőle a tegnapi segítség, most meg kénytelen lesz a tudomására hozni: nem akarja, hogy elkísérje őt bárhová. S ha mégis erősködne, akkor még keményebben meg kell, hogy mondja neki: nem akar vele soha többé találkozni! Ha lehet még véletlenül sem!

A megkönnyebbülése nagyobb volt, mint a csodálkozása, ugyanis a lovagja nem jött át a túloldalról. Nem is szólt hozzá egy szót sem, csak rámosolygott. Magda elment a gyerekekkel, a srác meg ott maradt, ahol várta őt, a járdán, szemben a házukkal…

Mire órák múlva visszatértek a játszótérről már nem állt ott.

Sok-sok év múlva egyszer csak eszébe jutott a csinos srác a régimódi esernyőjével…

Összeomlott a létezőnek nevezett szocializmus, megtörtént a rendszerváltás.

Az újságok sokat cikkeztek akkoriban a politikai változást előkészítő emberekről.

Akkor tudta meg – az újságokból -, hogy a „Beszélő” című, a szocializmusban illegálisan megjelentetett ellenzéki politikai újságnak egyik vezéregyénisége az az apuka volt, akinek a kislányával és a kisfiával az ő kislányuk és kisfiuk együtt járt óvodába, majd iskolába. A gyerekek jó barátságban voltak; összejártak egymással, s ezért ők is, szülőként, gyakran találkoztak. Születésnapi zsúrokra kísérték egymáshoz az óvodás, kisiskolás gyermekeiket. Együtt vitték őket táborozni. Amikor a gyerekek egymásnál aludtak, ők is elkísérték őket.  Azt már akkor is furcsállotta, hogy a másik családnál, ha gyerek zsúrt tartottak, rengeteg felnőtt vendég is jött - akik leginkább egy másik szobában, elvonulva töltötték az időt… Arról, hogy az apukát a titkosrendőrség megfigyelte, fotók jelentek meg az újságokban.

Ahogy most nézte ezeket a képeket, egyszer csak eszébe jutott, hogy azon a napon, amikor a szemben levő járdáról rámosolygott a fiatalember, este a játszótérről hazaérve alig tudta kinyitni a bejárati ajtót. Két biztonsági zár volt rajta és a fölsőben nem akart elfordulni a saját kulcsa. Általában nem volt ügyes a zárak kinyitásában. Azóta is gyakran megtörtént vele, hogy a kulcsai megbokrosodtak, és nem nyitották a nekik való zárakat. Ilyenkor beletörődően megjegyezte: belőlem sem lenne egy betörő, én még a saját kulcsával sem tudok kinyitni egy ajtót. Aznap viszont nagyon sokat kínlódott a zárral! Azért is emlékezett rá ilyen jól – oly sokáig nem sikerült kinyitni az ajtót, hogy már attól félt, a fáradt és éhes kicsikkel kinn reked a folyosón.

Később azután más is eszébe jutott.

Már visszament GYES után dolgozni, amikor valamit keresett a régi iskolai jegyzetei között, de olyan kaotikus összevisszaságban találta őket, hogy jól összeveszett ezen a férjével: miért nyúl az ő papírjaihoz?! Na persze a férje váltig állította, hogy ő aztán nem nyúlt hozzájuk! Magda azonban nem hitte el. A jegyzetek olyan magas polcon voltak, hogy a gyerekek nem érhették el. Csak a férje keverhetett össze mindent...

Akkor hirtelen más értelmet nyert az a csinos srác a régimódi esernyőjével.

Lehet, hogy az idegent nem a sasson frizurája keretezte bájos arca, a csinos alakján a ringó pamut jersey szoknyája, a hímzett indiai blúza érdekelte, csak és kizárólag az: mi van a nagyon nehéz táskában?

Nem a csinos fiatalasszonynak segített, hanem illegális újságok, röplapok, nyomdák, raktárak után nyomozott?

A régimódi esernyője fényképezőgépet, magnót vagy fegyvert rejtett?

Amikor a járdán várta, nem őt várta, csak azt, hogy elmenjen otthonról?

Azért nem tudta kinyitni az ajtót, mert mások nyitották ki, álkulccsal, amíg ők oda jártak?

Lehet, hogy a jegyzeteit mégsem a férje keverte össze?

Azóta nyílt egy hivatal, ahol meg lehet tudni megfigyelték-e őket.

Magda azonban nem szeretné tudni. Inkább csak legyen az emlék egy segítőkész, csinos srác régimódi esernyővel.