Álljon itt e pár sor végső tiszteletadásként a nagyszerű iró emléke előtt:


Köszöntő
(készült: Ray D. Bradbury 88. születésnapjára)

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!

2008-08-17




És újra a Föld…(II.)
(készült: Ray D. Bradbury 90. születésnapjára)

Súgtam-e már lázban, felvetve az égre
Álmodozó, gyarló ember-szemeim,
Dolgunk van a sötét mélyű világűrben,
Ahogy Napról Napra, távolabb tekint?

Megmutattam nektek gépi jövendőtök,
És valóra válni látszik képzetem,
Pedig minden szálam ellene küzd, lázad,
Plántálni, s öntözni vágy a két kezem.

Úttörőként vágtam Mars poros egébe
Csillámló, ezüstös tüzes csíkokat,
Rakétáim vázát mégis rozsda nyelte,
S megásattam hősöm, véled, sírodat.

Jártam ismeretlen, s nagyon is kiismert
Holdbéli, viharvert, halott tájakon,
Őriztem a pislákoló, hunyó lángot
Reménnyel éneklő csüggedt szájakon.

Hova is mehetnénk, megszökni előlünk
Kevés a téridő, bekerít a vég,
Ember ember ellen, ha aljasat gondol,
Beszélni egymással a szó nem elég

Mert bár laknunk miénk, s hazánk a Galaxis,
Lelkünk végtelenben megteszi a kört,
Ez az én világom, hol magamat próbálom,
Visszatérek mindig: hív újra a Föld.

2010-08-20