Juli

Állok a zebra előtt. Csak nézek, de nem tudok semmit. Erőltetni kell magamat, hogy észrevegyem, a lámpa zöldre vált. Mehetek előre, az utamon. Nem sietek, csak baktatok, most nincs erőm máshoz. Még túl friss az élmény, még meg kell emésztenem, fel kell fognom. Sikerül ez nekem? Most nem akarom végiggondolni, most csak haza kell érnem, ott biztonságban, védve érzem magam. Eddig legalábbis így volt, de mostantól már semmi nem lesz olyan, mint volt. Emberek mennek el mellettem, sietnek, mosolytalan arcuk egyforma. Én is olyan vagyok, mint ők. Mosolytalan. Beleszürkülök a térbe, ami körülvesz. Nem volt ez így soha. Nem is akarom, hogy ez így maradjon, de most nem tudok tenni ellene. Még nem.
Otthon. Még pár lépés, és becsukom magam mögött az ajtót. Nézem a faliórát, még csak egy óra. Nem szoktam ilyenkor itthon lenni. Az irodában, azt mondtam, hogy még visszamegyek, és befejezem amit elkezdtem. Ma mégsem megy. Fontos ez egyáltalán? Vagy az, hogy hány óra? Nem mindegy? Kit érdekel! Körülnézek, keresem a nyugalmat, amit mindig érzek ha belépek, de csak az a hülye kép vigyorog rám idétlenül a szobám faláról.
– Mit vigyorogsz? Mi ez a fene nagy jókedv? Milyen jogon neveted ki a fájdalmamat??!!
Dühös vagyok, érzem feszít a sírás mégsem tudok. Még nincs itt az ideje. Veszek egy jó kis fürdőt, rám fér. Kellemes, ahogy simogat a habfürdős víz. Becsukom a szemem, zakatol a fejemben valami. Nem engedem! Nem ronthatja el ezt a pillanatot! Ez most, itt csak az enyém! Szeretek a kádban heverészve álmodozni. Érdekes, ez nem változott.

Már ott is vagyok. Gyönyörűen süt a nap, csiklandozza a fű a lábam szárát, és csak futok, futok a virágos réten. Peti is ott van. Emlékszem már. Nagymamánál nyaraltam, úgy tizenkét éves lehettem, Peti egy évvel idősebb, sokat játszottunk együtt. Éppen kergetőzünk, persze gyorsabb, mint én, hamar elkap és nevetve a földre huppanunk.
– Te Juli! Mindjárt vége a nyárnak, és te elmész. Visszajössz? – nagyon komolyan szól hozzám, és csak néz rám várja a választ.
– Persze, hiszen lesz még nyár, és jövök a mamihoz!
– De ígérd meg, igazán! Mert várni foglak! Érted?
– Értem, értem. De most mért lettél ilyen? Szedjünk inkább virágot, csináljunk koszorút!
Gyönyörű virágkoszorút készített nekem, a fejemre tette és azt mondta, hogy most mi már egymáshoz tartozunk. Éreztem, hogy komolyan gondolja, és örültem neki, mert nagyon szerettem, csak akkor még nem tudtam, hogy ez bizony életem legszebb érzése.
Hamar augusztus vége lett, a szüleim jöttek értem. Így búcsúzott tőlem:
– Juli én várni foglak, ne felejtsd el! – és életem első csókját kaptam, akkor ott, tőle. Persze amolyan gyerekcsókot, de soha nem felejtem el.
Nagymamám akkor ősszel halt meg. A temetésen találkoztunk Petivel, de nem beszéltünk, nem volt rá mód. Többet nem nyaraltam a faluban, Peti hiába várt, nem találkoztunk.
A mai napig. Ott állt előttem, megint komoly volt, ahogy beszélt. Közben a szemét figyeltem, még mindig olyan, mint kisfiú korában, megnyugtat ahogy belenézek. Érzem, ha ő velem van, akkor semmi baj nem érhet.
Éppen úgy, mint amikor kerékpárversenyt rendeztünk a földes úton. Ő volt az első, mégis visszafordult, és segített nekem. Az a kutya nem tudom honnan került elő, egyszer csak ott volt és nekiugrott a bicajomnak, ami rám borult, a lábam beszorult, a kutya vicsorgott. Nagyon féltem, de Peti elkergette egy nagy bottal. Én meg csak sírtam, még akkor is, amikor átölelt és a fülembe súgta:
– Julikám jegyezd meg, és mindig megvédelek, már soha nem kell félned semmitől!
Ó Peti, bocsánat most már Péter! Most mi lesz? Meg akarsz most is védeni? Van még erőd hozzá?... Hallottam róla, hogy orvos, és megnősült, kislánya született. Nekem gyermekem sincs. Az sem lehet.

Hideg a víz, kimászok a kádból. Ruhásszekrényem ajtaján a nagy tükör megmutat mindent. Nézzük csak.
Hé, öreglány, azért ez nem rossz! Negyvenhárom évesen sehol egy narancsbőr, igaz a hasad lehetne egy kicsit laposabb, de nem nagy a probléma. Az arcodon sincs semmi kivetnivaló. Jó, jó egy-két ránc a szemed körül, azok a nevetéstől kerültek oda. Így egészbe nézve klassz csaj vagy!... Ja. Kívülről. Mi van belül?

– Édesem! Megjöttem! De finom illat! – csókol a nyakamba később a konyhában életem párja. Vacsora közben megbeszéljük a dolgokat. Meséli, hogy a főnöke összeszűrte a levet az egyik beosztottal, meg, hogy a hétvégén menjünk el moziba, meg még mást is beszél. Nem mindent értek. Látom, hogy mozog a szája, hallom a hangját, csak nem értem mit mond. Ez a fejfájás iszonyú! Elviselhetetlen! Nem bírom! Segítség!
A kanapén éledek újjá. Vizesborogatás a fejemen, párom mellettem.
– Jobban vagy?
– Azt hiszem. Kicsit.
– Ma voltál kontrolon?
– Igen.
– És?
– A doki egy jóképű negyvenes, gyönyörű barna szemekkel. Nemrég került ide. Azt mondta, ha összeszedem magam, még van egypár jó évem. Csak előbb harcolnom kell, azzal a döggel, ami felzabálja a testemet.
– Ó istenem! Juli! – férjem zokogva átölel. Féltem ettől. Most még én vigasztalhatom őt. És végre megjelennek az első cseppek a szemem sarkában, lassan végigfolyik az arcomon a sós könny. Végre! Erre vártam egész nap! Lelkem fájdalma kitör belőlem, zokogok, megkönnyebbülök. Sokáig vagyunk így. Sírósan.
– Mi lesz most kedves?
– Ne félj! Nem hagyom magam! Egyszer már győztem, most is így lesz! Ígérem! Hidd el nem lesz semmi baj! Még nem megyek el, még dolgom van, még álmaim vannak!
– Számíthatsz rám.
– Tudom kedves. Tarts erősen…

Károly

– Jó reggelt kisszerelmem! Készítettem reggelit, gyere! Tudod, ez a legfontosabb étkezés, mindig mondod!
Julit felébreszteni nem kis feladat. Nagy nap a mai, remélem szépen zárul. De miért ne lenne így! Pozitív gondolatok gyertek elő!
– Jó reggelt Karcsi! Ó, de finom ez a tea, a rántottáról nem is beszélve! Mindig mondom, hogy ti pasik jobban tudtok főzni, mint mi nők.
– Ugyan ez csak egy tea. De nekem indulni kell lassan, értekezlettel indítunk.
– Akkor szép napot neked. Majd hívlak! Tudod mikor.
– Nyugi, minden rendben lesz! Tudod, csak pozitívan. Csókkal búcsúzni jó indítása a napnak. Hál istennek az autó is rendben indul mióta a szerelőnél volt, azóta ez az első alkalom, hogy minden oké vele. Keresek egy másik mestert, csak legyek túl ezen a napon.

Hát ez a Sári megint kicsípte magát! Ja persze, a főnök legújabb felfedezettje. Hmm így már minden világos, mért teszi-veszi magát. Biztos hamar fog feljebb jutni a bizonyos létrán. Bögyös baba, nem is csoda, ha megtetszett a górénak! Az én Julimmal akkor sem veheti fel a versenyt! Most sem, pedig már nem mai csirke, mint Sárika, aki alig húsz, Juli meg negyvenhárom lesz. Hamar elfutottak az évek! Sok mindent átéltünk együtt. Amikor először találkoztunk piros rövid ruha volt rajta, barna haja vállára omlott, kékesszürke szemei nevettek. Egyáltalán, ő mindig nevetett, mindig nevet. Amikor volt az első vetélése, akkor láttam először sírni, fájdalmasan, kínlódva. Aztán összeszedte magát, még belém is Ő öntött erőt. Még két vetélés következett, s a harmadik baba végre megfogant, megszületett. Sajnos, csak három napot élt. Nehezen éltük meg az elkövetkező időszakot, de Julinak nagyon sok ereje van. Elhelyezkedett egy irodában, ahol gyerekeknek szerveznek programokat, játszóházakat.

Dél van. Miért nem hív? Már biztos sorra került, 11 órára volt időpontja. Lehet, hogy valami közbejött. Megígérte, hogy hívni fog, kivárom, nem akarom zavarni. Egyébként is, csak jók lehetnek az eredmények! Amikor először lett beteg, minden nagyon gyorsan történt.
Alig volt időm felfogni a dolgokat. Leletek, vizsgálatok, kezelések, kontrolok. Mindenhová vele mentem, nem hagytam egyedül, harcoltunk, ő megint a nagyobb részét cipelte a hátán. Győzött, győztünk! Most már csak jót érdemel a sorstól! Juli nagyon jó ember, mindenkivel megértő, kedves, állandó optimizmusa sokak számára érthetetlen. Nagy ajándék az élettől, hogy mellettem van, hogy engem ölel! Köszönöm Istenem!

Ez a nap sem volt semmi, jó hazajönni!
– Édesem! Megjöttem! De finom illat!- nyakába csókolok, mint máskor. Meg kéne kérdezni, miért nem hívott, de nem akarok rátámadni. Várok kicsit, majd elmondja. Ez a vacsora tényleg jól sikerült, egyik kedvencemet főzte. Kérdezni kéne, de nem merek. A szeméből nem tudok kiolvasni semmit. Mesélek Sárikáról és a főnökről, meg a mozi ötletemről, régen voltunk itt az ideje beülni egy filmre. Most már megkérdezem. De mi a baj? Zavaros a tekintete! Nem válaszol, hiába szólongatom. Felkapom, beviszem a kanapéra. Istenem, mit csináljak?
A fájdalomtól eltorzult az arca, nincs magánál! Julikám, légy jobban! Vizes ruha. Biztos segít kicsit, így a homlokára teszem. Végre kinyitja a szemét!
– Jobban vagy?
– Azt hiszem. Kicsit.
– Ma voltál kontrolon?
– Igen.
– És?
– A doki egy jóképű negyvenes, gyönyörű barna szemekkel. Nemrég került ide. Azt mondta, ha összeszedem magam, még van egypár jó évem. Csak először harcolnom kell azzal a döggel, ami felzabálja a testemet.
– Ó istenem! Juli! – zokogva átölelem. Ettől féltem! Nem engedem, nem lehet, ezt már nem lehet csinálni vele! Igazságtalan! Miért pont Ő? Soha senkit nem bántott, mire ez a nagy büntetés? Nem volt még elég? Kérlek istenem ne vedd el Őt tőlem!!! Juli is sír, zokog, tartjuk egymást átölelve. Maradjunk így mindig!
– Mi lesz most kedves?
– Ne félj! Nem hagyom magam! Egyszer már győztem, most is így lesz! Ígérem! Hidd el nem lesz semmi baj! Még nem megyek el, még van dolgom, még álmaim vannak!
– Számíthatsz rám.
– Tudom kedves. Tarts erősen…