Vers 2.

Tinian - Játék az égen

Az eget nézem, azt a magosat...
Fű zöldjének selymén elábrándozva.
Hogy úsznak fellegek fehér pamacsként,
S képzelt alakokat elébem hozva...
Repülő madár, tán - egy fecske féle,
Minek kontúrjait vágyam rajzolja
Bomló gombolyagból, szálát követve,
És fekete tussal égre karcolja.
Repülj fecském...messze! Kersd meg nékem
Alvó boldogságom! ... 'bíz, megismered!
Szerényke gyermek ő, hangja se hallik...
Könnyen fedezi fel kutató szemed.
Dalolj néki, kérlek, szólj hozzá szívvel,
Hogy álma szép legyen, színes, páratlan.
Éneked ringassa erdő-rétre, hol
Ezer virág nyílik vagy ... számolatlan!
Ezüstben csillogó, holdfény ringató,
Nap vörös ruhája, égető bája.
Barna hosszú árnyak, kísérő szárnyak!
A szürkét - ne engedd! Jaj, te se szenvedd!
Tarsd tőle távol, hogy sose lelje,
Hiányát éltében meg ne ismerje!
Ábránd a tisztáson...alakká válik,
S vélem, vagy csak bennem(?) képzettel játszik

Próza 3.

Tinian - VEREMBEN

Rettenetes álmom volt!
Bele estem! Bele, egy feneketlen, sötét, hideg, zord… szívbe.
Ő, mintha mi se történt volna, csak dobogott tovább, pumpálta az élet piros aranyát. Próbáltam kikászálódni, – mert beszorultam az esést követően – veszteglő, kitekert állapotomból, de sehogy se ment. Karom és lábam már zsibbadni kezdett, mikor váratlanul remek ötletem támadt! Öklömmel el kezdtem püfölni a szív kemény oldalát. Vertem, ahogy csak bírtam. Semmi ellenreakció. Ekkor lábaimmal próbáltam rugdalni, hiszen lábbal nagyobbat tud az ember odahatni, és fájdalmasabbat. Ám a lábaim annyira beszorultak, hogy csak lábfejeimet tudtam mozgatni a zokni nélküli cipőimben. Már éppen a kétségbeesés széléhez értem, amikor… valami visszarántott onnét! Egy másik gondolat volt az, egy merészebb, egy bátrabb és ravaszabb!
- Kiabálj pajtás, torkod szakadtából, ahogy csak a csövön kifér! A hang erőssége megremegteti a falakat, ahonnét az tovább adódik… fel, a csúcsig! Ott aztán meghallják, és kimentenek, ne félj! Emlékezz Jerikó falaira! A hang, a hang ereje…!
Remek ötlet, hát persze a hang! Ha sikerülne felgyorsítani a hangom úgy 2 machnyira – húúú, az volna az igazi, hiszen akkor már tolóerő is képződne, ami..! Végig se mertem gondolni. Vettem egy jó nagy levegőt és… elkukorékoltam magam. Igen, ahogy a gyémánt félkrajcáros kiskakas tette abban a mesében. De a szív rám se hederített!
Mégegy próba! Levegő be – menten elájulok, hiszen olyan kicsire vagyok összepréselve, mintha egy anakonda tekeredett volna körém, és minden levegővételkor kipréselné belőlem a maradék szuszt is! – és ordítás:
- Halihóóó! – mit tegyek, ez a tengerészüvöltés jött ki a számon, mert ez jutott eszembe.
A válasz pedig, újfent semmi, csak a torkom rezgett a végén, mint a cséplőgép járomszalagja.
Már semmim nem mozgott önállóan. A végtagjaimat valami olyan erő késztette lendületre, ami számomra ismeretlen volt. Egyedül a fejemet tudtam akaratlagosan elfordítani, vagy le-föl mozgatni. Csapdába estem, örök fogságra ítélve, ahonnét nincs menekvés. Mindössze egy kivezető utat láttam hosszas töprengés után is: ha kollaborálok a fogvatartómmal! Mindenben a kedvébe járok, s ha kell, a végletekig elmegyek, nincs mese!
Talán órák teltek el, mire a szorítás enyhült, és mintha már nagyobb levegőt tudnék a tüdőmbe préselni, hogy életben maradhassak. Igen, határozottan jobban érzem magam. Ejnye no, egy kőszikla is megenyhül, ha szenvedőt lát maga körül, főleg, ha behódolnak hatalmának, és mindenben engedelmesen fejet hajtanak előtte!
„Te szép, gyöngéd szív, ki magadba fogadtad gyarló mivoltomat, és türelemmel viselted minden bugyuta próbálkozásomat, hogy semmi, önálló földi létembe visszataszajtsam magam! Láttad kétségbeesésemet, melynek során már végzetem körvonalait láttam karikára futva magam előtt! És te mégis jó, anyai maradtál velem. Köszönöm neked, hogy megszabadítottál minden gyötrelmemtől, mellyel magamat sodortam bajba azzal, hogy figyelmetlenül… beléd estem! És most hűsítő áldást adol fáradt testem könnyebbülésére…
„Mi ez a világosság? Honnét jön ez az ájer?” – a szemeim, mint órarugó pattantak kerekre.
Jesszus! Tiszta víz rajtam a pizsamám, és félig még el van zsibbadva kezem-lábam. Ki se tudom húzni ebből… ebből a…! Belegabalyodtam a takaróm cihájába – azért volt mindenem zsibbadt! Útálom a meleget, kimondhatatlanul!
A fiam jött be a szobába, és a nyitott ajtón beáramló..! Mondtam már, hogy nem kell Szaharát csinálni a szobából! Legközelebb megjelennek majd az első növényevők, azokat pedig, előbb-utóbb követik a ragadozók! Hol a puskám? – eztán azzal alszok!
Hogy kié, mié volt a szív? No azt már sose fogom megtudni, de van egy ötletem: szerintem egy nagy ceté! Jónás a gyomrába esett, és azt hiszem neki még szerencséje volt! Próbált volna a szívébe, beszorítva, tenyérnyi helyre! Ez a szív dolog nem hagy nyugodni! Amint kedves lettem hozzá, talán még… szeretett is! Tudom, neki is Janus arca van!