Homlokod ráncain hosszan elidőzni,
kezdő kiscserkészként úgy szeretek,
mintha arcod látványába merülve
nyerhetném vissza az eszméletet.

Szép szemeidnek tört sugarában
olvadni látok leszakadt jéghegyet,
kitisztult aggyal és erős  tüdővel,
egy ritmusra vesszük a lélegzetet.

Lágy ívű ajkad résre kinyílik,
ékes szavaidnak úgy adva utat,
hogy hangszálaidon újjá születve,
itt hagyják szívemben árnyékukat.

Kezed erős, néha görcsbe rándul,
soha sem markolt gyilkoló fegyvert,
ujjaid között tollad táncolt csupán,
sajgó sorokat írtál, bár megvert

a sors dühödt tenyerével, te inkább
színes pillangóként közéjük simultál,
rád köptek, és lágyékodba rúgtak, 
áldozatként is híven szeretni tudtál…

Szíved, a dübörgő, tisztán dobbanó,
megnyílt, de most húscsomóvá feszült,
lelked letapadt a földi mocsokba,
tegnap még szárnyaló sasként repült.