Úgy vagyok, mint a gazdag, aki bár

Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe

Örvendezni túl gyakran mégse jár,

Hogy ne kopjék a ritka gyöngy éle.

 

Az ünnepnap azért kápráztat el,

Mert szürke napokból ragyog elő,

Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel

Itt-ott egy-egy igazi drágakő.

 

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt

És őriz, mint ruhát a ruhatár,

S kivételes üdv a kivételes perc,

Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

 

Boldog szépséged mindennel felér:

Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

 

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,

Millió idegen kép vesz körül?

Mindennek van, mindennek, árnya, egy,

S te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedül.

 

Írd le Adonist, s ha a kép remek,

Koldus másod születik meg vele;

Rakd Helénára szász varázs-szered,

S téged fest ujjá Graecia dísze.

 

Dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,

Ez szépségedet mutatja nekünk,

Az mint gazdag jóságod jelenik meg,

S mindenben áldott mintádra ismerünk.

 

Társ vagy valahogy minden testi szépben,

De senkivel, senki veled, hűségben.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

 

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

 

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

 

Arcod varázsa csordultig betölt,

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam, s még kapok.

 

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok, és mindig szomjazom.

 

Az önzés bűne szállta meg szemem,

Testem-lelkem az járja át meg át,

S erre a bűnre gyógyszer nem terem,

Úgy a szívembe vette már magát.

 

Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,

És nincs hűség igazabb és nagyobb;

Saját bírám, én döntöm el, mit érek:

Mindenkinél mindenben több vagyok.

 

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt

Arcomba ráncot vénség sava rág,

Egész másra tanít az önimádat,

De így is csak bűn volna s butaság.

 

Te vagy az Énem, téged magasztallak,

A te tavaszod fest csak fiatalnak.

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,

Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,

 

Ha vére szárad, s arcára kemény

Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele

 

Elérte már a Kor meredek éjét,

S mind a báj, amin ma uralkodik,

Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,

Tovalopva tavasza kincseit.

 

Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája

Élét csorbítva, hogy valamiképp

Szerelmem szép varázsát ki ne vágja

Az emlékből, ha már az életét.

 

Szépségét őrzik e sötété betűk,

S ő megosztja örökzöld életük.

 

De légy nyugodt: ha az a zord parancs

Engem könyörtelenül sírba ránt,

Ebben a könyvben lesz még némi rang,

És veled marad emlékem gyanánt.

 

Ha ezt átnézed, leglekemet, a

Neked szentelt részemet nézed át.

A por csak a port kapja ( hisz joga);

Jobb részem szellem s az tiéd tovább:

 

Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek

Koncát veszted, az élet seprűjét,

Egy cenk tőr gyáva prédáját - minek

Emlékeznél rá? -: túlhitvány szemét!

 

A mű kincse: amit tartalma ad,

És az ez itt, s ez teveled marad.

 

Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy,

Eléggé tudod magad is, mit érsz;

Kincslajstromod bontja lelkünk köntösét,

Ami jogom volt rád, mind véget ért.

 

Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp?

S mi érdemem mérte föl szíved árát,

Nem ok szülötte volt e szép ajándék,

És így hitellevelem visszaszáll rád.

 

Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és

Akinek, engem, rosszul – túl! – becsültél:

Juttatásod – alapja félreértés! –

Újra tiéd, most, hogy jobban ítéltél.

 

Éltem birtokod bűvölő hitében,

Király álmomban, sehogysem az ébren.