Mi van a semmi után,

ha kinyújtott kezem

csak a semmibe mered,

s elérhető közel

         nincs ott a kezed!

Ha a leirt szavakból

felfűzött gyöngysor

elszakad,

és szétgurulva mind

a csend futóhomokjába

                   vesznek,

és belőlük semmi sem

                   marad?

Mert mit elmondtam,

elsírtam és eldadogtam,

ajándékká vált csupán,

csak úgy egyszerűen.

Szép versek, - semmi több.

Te mondtad: Köszönöm.

S, majd ha néha nap

polcodról leveszed

e kicsiny verseskötetet,

meglátod - e mögötte

majd az embert,

         aki szeretett?

Érdekel - e mi lehet vele,

bele hallgatsz e a semmibe

ahol elhalkult, elveszett.

Vagy csak bólintasz

                   egy kedveset,

igen. Volt egy ember,

ki mesélt,

         egy szép történetet.

Képet látok:

egy hósivatag közepén

   lángoló tüzet.

Hideg van és fázol.

Melegedni kezed

         mégsem emeled.

 Mi van a semmi után?

Hát az óra tovább ketyeg.

Percre - perc, óráról - óra,

s így tovább

megállíthatatlan sodrában

múlik a lét,

s élem tovább, visz a lendület,

s már kérdezni sem merem,

a szivárványhidam

                   hova lett.

 Mert az álomnak is,

végeszakad egyszer,

az ébresztőóra éles

vijjogása ráz fel.

És hiába szorítom

erősen szemem,

elröppen az álom,

         eljött a reggel!

Mi van a semmi után?

Még kérdezheted.

Hát semmi sincsen!

És én sem vagyok már,

csak árnyék a végtelenben,

egy dallamot keresve kószálok,

mely hozzád elvezet,

de már nem találok hozzá

                        hangjegyeket!