Dermedten várok,

         álmaimba bújva.

Varázsló köntösömnek

        elszakadt az ujja.

Csillogó varázsporom is

        lásd régen elfogyott,

magamra hagytak már,

       mind az angyalok.

Hiába bocsátok Rád

        bűvös mágiát

ez a hókusz-pókusz

    igazán nem hat Rád.

S csak nézel rám,

      őszinte döbbenettel,

szép szemed sarkában

       megdermedt fényekkel.

Nem érted, fel sem foghatod.

Hol nem vetettél „magot „

hogy fakadhat „élet „

s a sarjadó virágot,

bizony gyomnak nézed.

A csönd jeges pajzsát,

magad elé tartva,

várod biztos türelemmel

hogy e hiábavaló lángolásban

                a lelkem égjen el.