Én itt – Te nem tudom,

tán alszol vagy gondolkozol.

S most szólok, szólok Neked !

és tisztán hallom a feleltet.

Szeretetsz-e mondd,       

- igen szerelmes vagyok.       

Kit szeretsz - ha nem titok              

- Téged ! hát nem érzed ?!

De igen, - és mégis,

mégis kérdezem,

miért mondd ! Miért ?

- Nem tudom , csak úgy.

De mégis miért?

Hiszen a levegőt

én is úgy veszem,

és én is úgy beszélek,

alszom és eszem,

sírok és nevetek mint más !

Te szólsz : Nem! Másért szeretlek.

S én kérdezem : mégis miért ?

Ismersz?

- eléggé nem! Nem tudom.

- Csak látlak, érezlek !

De hátha őrült vagyok !

s a gondolataim kegyetlenek !

- Most már nem számit,

- ilyennek szeretlek.

Nem számit?! Nem?

Őt is szeretted, s a múlté már !

Azt hiszem Te nem tudod !

Nem érted! mi is a szerelem !

De te nyugodtan szólsz.

- Az más. Az volt,

- Téged szeretlek most.

S most fordítasz, és visszakérdezel,

- és te kedvesem szeretsz-e engem ?

Igen. Azt hiszem.

- Azt hiszed ? ÉS MÉGIS MIÉRT?

Mert szeretsz szerelmesen.

- Ezért? Csak ezért?

- S ha nem szeretnélek?

Elfelejtenélek ,- azt hiszem.

- Elfelejtenéd ? csak úgy egyszerűen ?

- Akkor ez nem igaz szerelem.

De igen !

Ma, holnap és holnapután,

mert ha összegyűrt álmaim

s a kétségbeesett vágy

téged sehol sem talál

az enyészetté leszek már.

Én itt, -- Te valahol,

Tán alszol, vagy gondolkozol,

Beszéltem hozzád,

s te bennem válaszoltál.