GONOSZ SZAGOK NYOMOZÓJA

A SOROZATGYILKOS ÚJRA LECSAPOTT

A holttestet a délutáni órákban találták meg, a rendőrség szerint a kisvárost rettegésben tartó sorozatgyilkos számlájára írható.

Péntek 14-15 óra körül találták meg annak a középkorú férfinak a holttestét bezárva a fürdőszobába, akit hidegvérrel leszúrtak ugyanazzal a késsel, amivel a Szamócavölgyi sorozatgyilkosságokat elkövették. A gyilkos fegyvert megtalálták, ám ujjlenyomatokat nem találtak rajta. A rendőrség szerint ez az eset is a „Kisvárosi Rém” számlájára írható. Szemtanúkról nem tudnak, a férfinek pedig nincsenek közeli rokonai, az Amerikában dolgozó öccsét leszámítva. A rendőrség még helyszíni szemlét tart, és a kihallgatások is folytatódnak. Az egyetlen dolog, amin a rendőrség elindulhat, hogy a szomszédban élő öregasszony vallomása szerint a délelőtti órákban látott egy, az áldozat házához tartó szőke nőt, feltehetőleg abban az időpontban, amikor a gyilkosság történt. Ám részletes személyleírást nem tudott róla adni. Valószínűleg az egyetlen élőlény, aki felvilágosítással tudna szolgálni, az áldozat macskája, akit ott találtak a házban szívtépőn nyávogni…

                     ­                                                            ***

• Mindjárt éhen veszek! Nem halljátok?! Érzem, ahogy elsorvadnak az izmaim, elszáll az erőm! Csak egy teljes adag halas whiskas-konzerv segíthet rajtam! Éhen halok! A bordáimon már szonettet tudnék játszani! Adjon már valaki valamilyen kaját! – Ez mi? Na persze, megsimogatsz, elgügyögsz nekem, aztán hagyod, hogy éhen vesszek. Remek. Miután az ismeretlen emberi nőstény felemelkedett, és elsietett, szétnéztem a házamban. Mindent elleptek a fura kék ingben, a még furább sapkában, és a legeslegfurább zöld mellényben lévő idegen emberek. A zöld anyagról szikrázva verődött vissza a lemenő nap sugara, hunyorognom kellet, ahányszor rájuk néztem. Az egész lakásban terjengett a szokatlan szaguk, mindenféle cikkcakkos vonalban lebegve, mintha csak egy dühös kisfiú firkálta volna fel őket. És a Táplálóm pedig köddé vált, sehol sem láttam a sokaságban, csak halványodó illata jelezte, hogy reggel még megvolt. Odaballagtam az etetőtálkámhoz. Alján megláttam felvillanni saját tükörképemet, a fekete bundát, a zöld szemeket a ferde vonallal, és a gyönyörű bajuszomat. Elképesztően szomorú látványt nyújtott a tál ilyen tisztán. Magamban megadóan sóhajtva elfordultam tőle, és a ráírt felirattól, hogy „Félix, a legeslegeslegjobb macska” vagy gondolom valami ilyesmi, mert számomra inkább egy halom vonal és kör halmazának látszott, de hát az emberek mániája ez az „írás” dolog.  Mit tehet ez ellen a macska? Miután a körülmények azt mutatták, hogy a hívatlan látogatók közül senki sem hajlandó segíteni egy, az éhhalál szélén álló macskán, úgy döntöttem, megkeresem a Táplálómat a szagát követve. Így jutottam el, bár sokszor megzavarodva a házban keletkezett „szaggomolyagtól”, a fürdőszoba ajtajához. Már készültem felhangolni a hangszálaimat egy szívszorító nyávogáshoz, ám ekkor kitárult az ajtó és megjelent a… táplálóm. Mármint egy letakart, fekvő valami, amit egy hordágyon cipelt két emberhím. De még őrződött rajta a táplálóm szaga, de már egyre gyengébben, mintha elfújná a szél, mint a betonút melletti finom port, valahova messzire… És a szaga helyét egyre erősebben átvette valami gonosz bűz, mintha a bajszaimat egy jéghideg szellő érintené. Ismerős volt valahonnan, és akkor eszembe jutott az udvar végén talált döglött sün, azt is hasonló szag vette körül. De hát akkor…Csak nem… Egy szörnyű gyanú furakodott be az agyamba. Felugrottam a lefedett valamire, amiben már biztos voltam, hogy a táplálóm az.
• Hé, rossz cica! Sicc! Sicc! – Hallottam magam fölött a két emberhím hangját, de nem törődtem velük. Tapogattam, dörgölődztem a letakart testhez, de az nem akart mozdulni. És akkor hátulról egy hatalmast lökést éreztem, ahogy az egyik ember lelökött a táplálómról. A hideg csempén landoltam, dühösen ráfújva a két fickóra. Ezek a bunkók semmilyen megértést nem tanúsítanak egy szerencsétlen macska iránt, aki elvesztette a táplálóját! Mert akkor már biztos volt előttem: a Táplálóm meghalt. Meghalt. Bambán néztem előre, ahogy a hordár lassan eltűnt a szemem elől, és magam maradtam a folyosón.
• A helyszínesek találtak már valamit? – Kérdezte egy nyakigláb fickó a konyhában, ahogy betoppantam az ajtón puha szomorúságba burkolózva.
• Nem, még semmi használhatót. A késről letörölték az ujjlenyomatokat, a kilincsen pedig elkenődött, valószínűleg akkor, amikor a szomszéd átjött, és rátalált a hullára. – A választ egy dagi embernőstény mondta, bulldogszerű arcával a konyhát fürkészve. Nem törődtem velük, számomra összedőlt a világ. Hisz ki fog engem simogatni? És ami lényegesebb: ki fog engem etetni? Ki fogja nekem felbontani a konzervet? Ki fog nekem tejet adni? És csak így tovább, hullottam lefelé a bánat sötét gödrében, mikor megéreztem a vér bűzét. „Itt halt meg.” Jutott el a tudatomig, és akkor megéreztem a többi szag alatt azt a vékonyka, citrom ízű kis sunyi szagot, amiről a fejemben előjött egy kép egy szőke bundájú embernőstényről, akit ma reggel láttam a táplálómmal. És akkor összeállt a fejemben a kép. A nőstény eljött, a táplálóm még él, a nőstény elmegy, a táplálóm eltűnik. Meghal. Dühösen felszívtam a szagot, hogy emlékezzek rá. Ez fog elvezetni a táplálóm gyilkosához, mert most már biztos vagyok benne, hogy megölték, és azt is, hogy ki a gyilkosa. Megkeresem, és akkor… Hirtelen megálltam a képzelgésben. Akkor mi lesz? Mindegy, majd rögtönözünk, például átmegyek előtte az úton, hogy balszerencsés legyen, úgyis feketemacska vagyok. Igen, talán ez jó lesz.
• Szegény macskának még nem adott senki enni reggel óta, Gábor – Fordult a cingárhoz a dagi – adj neki a szendvicsedből! –
• Tessék? – Hökkent meg a nyakigláb, miközben egy szendvicset tömött magában. Nahát, igen, valamivel mindig lehet fokozni a fájdalmat, nem? De a dagi nőstény szavai szöget ütöttek a fülemben. Ó, olyan jó találkozni végre értelmes lénnyel ezen a bolygón! Várakozva néztem a hímet, elővéve a legszomorúbb tekintetemet. Ami könnyű volt. Hiszen ő evett, én pedig nem.
• Hát jól van, itt van egy kis sonka. – És ledobott nekem néhány gyönyörűséges húsdarabot. Úgy éreztem, hogy életemben nem ettem még ilyen finomat. Gondolataimban a két ember fején arany glória jelent meg.
• Nyomozó úr, kérem, jöjjön ide! – Hallatszott valahonnan a házból, és Cingár (mert én már elneveztem) kiment a konyhából. Szóval ő egy nyomozó. Hm. És mikor eltűnt az utolsó sonkadarabka is a számban, már tudtam, hogy mit fogok csinálni.

                                                                   ***

A nap végén a nyomozó, és duci társa beszélgetésükbe merülve indultak a barnás szolgálati gépkocsiba. Mikor kinyitották az ajtókat, én értékelve a gesztusukat, előrementem. Kedves, hogy előreengednek. Letelepedtem az anyósüléshez, és vártam, hogy ők is beszálljanak – ehelyett azonban elkezdtek siccelni nekem. Vagyis hát csak Cingár, mert a nőstény nevetni kezdett. A két humanoid konzervbontó valószínűleg nem értette meg, hogy én is velük megyek. Na, mindegy. Zöld szemeimmel unva bámultam őket. Hirtelen Cingár felém nyújtotta a karját, hogy kiszedjen innen. A keze, ahogy közelített hozzám, mintha egy 3d-s filmet néznék, kinyúlt értem és próbált megfogni, persze nem tudott. Ahányszor irányt változtatott, annyiszor én is. Végül feladta, és a két kéz visszavonulót fújt. Cingár az ajtóra támaszkodva bámult engem zavartan. Én vidáman szemeztem vele. Mondtam, hogy minden ellenállás hiábavaló. Most már veletek megyek.

• Most mit csináljunk ezzel a macskával? Nem jöhet velünk az őrsre. – Mondta Cingár.
• Aranyos. Végtére is, most már nincsen gazdája, hazavihetném. Úgyis meghalt a macskám, jó lesz, hogy végre újra nyávog valaki a házban. – Szólt Duci. (Neki ezt a nevet szántam.)
• Tessék? Te nem vagy normális, Zsuzsa. Csak összeszőrözi a karosszériát. Meg anélkül is, akiknek meghal a háziállatuk, általában nem akarnak egyből újabb után nézni.
• Nos, akkor én valóban nem vagyok normális. – Mikor ezeket mondta, már megkerülte a kocsit, és beszállt mellém az anyósülésre. A nagydarab hátsó fele, mint egy bolygó, egy kihalt bolygó került fölém, ahogy lehuppant, én ijedten kerestem fedezéket. Végül a sebváltónál találtam menedékre. Cingár csak nézett, majd nagyot sóhajtva beült a kocsiba.

Gázt adott, és indultunk az őrsre.

                                                                      ***

A kihallgatóterem felszereléseinek számát meg tudtam volna számolni egy mancsomon. Csupán egy őskorból fennmaradt íróasztal terpeszkedett kopottan két szék között a fehérre meszelt teremben. Cingár ült az íróasztal mögötti széken, míg a vele szemben egy idős emberasszonyság foglalt helyet. Az íróasztalon, a táplálóm gyilkosáról rajzolt fantomképeken pedig természetesen én feküdtem. Igen, kitaláltátok, bejutottam az őrsre. Nem volt nehéz. Az elején persze tiltakoztak, de aztán megtanítottam nekik, hogy mi lesz a helyzet. Most már minden reggel elkísértem Dagit és Cingárt a rendőrségre. Nem volt bonyolultabb elérni, mint azt, hogy az utcában minden kutya behúzott farokkal somfordáljon el az utamból. Én egy egyszemélyes maffia vagyok. Egyelőre. Daginál élek, és a napjaim abból állnak, hogy a kihallgatásokat figyelem, hátha felbukkan a szőke embernőstény, a gonosz szaggal. De ő a negyedik nap után sem jött el. Viszont voltak már itt sihederek, üzletemberek, pékek, egy Elvis Presly rajongó, egy belőtt pali (megbüntették füvezés miatt), öregemberek, szóval isten teljes állatkertjét láttam már fölvonulni. Az egész időpazarlás volt, mint ahogy a mostani kihallgatás is:

• Igen, láttam egy szőke lányt, de nem törődtem vele, visszamentem főzni. Tudja, bableves volt.
• Látott rajta valami furcsát?
• Elsóztam.
• Nem, a lányon.
• Nem, nem figyeltem rá eléggé, még a ruhájára sem emlékszem, csak a piros színére. Amit tudtam, már elmondtam. – Úgy éreztem, már eleget hallgattam ezt a kérdezz-felelek kvízshowt. Észrevétlenül leléptem. A rendőrség folyosóin bolyongtam céltalanul, néha engedtem, hogy megsimogassanak. Végül ott álltam a portás pultja előtt. Ő sohasem bírt engem, mindig összehúzott szemmel bámult, olyan képpel, mintha nonstop pelenkákat kellene szagolgatnia. Már indultam volna vissza, hogy újra megtekintsek valami újabb fura szerzetet, mikor az orromba egy szag szállt föl, mint ahogy pára szál fölfelé, a kéken ragyogó éghez. Ez volt az. A gonosz szag! Mindenről megfeledkezve követni kezdtem. Még láttam, ahogy egy kar elköszön a portástól, és a karhoz tartózó dolog minden kétséget kizárva a szőkebundás embernőstény lehet. Vadmacskaőseimtől öröklött tűz lobbant fel bennem, ahogy rohantam a szag után, mint ahogy ők követték régen a zsákmányt, és… A portás szardíniás kenyeret eszik? Nos, ha így álunk, a követés ráér, előbb kunyerálunk valamit…

                                                                 ***

Az utcán, ahol a betonutakon járó autók csípős bűzével összekeveredik a járdákon sétáló emberek és állatok szaga, (és a szemetes konténerek gyomorforgató kipárolgását már ne is említsük) nehéz követni egyetlen szagjelet. Szerencsére az embernőstény gyalog ment, a gonosz illat a városon átvezető vonalként lebeget az utcák fölött. A számat kitártam, hogy könnyebben felismerjem a milliónyi másik között. Néhol szinte teljesen elveszett, de végül sikerült újra rátalálnom. Így jutottam egyre előrébb, egészen eddig a lepukkant panelházsorhoz, ami mellől teletömött kukák és szemeteszsákok árnyéka borult rám. Egy autó száguldott el mellettem, zúgó hanggal felkavarva a port, ami belerepült a számba, és a szemembe, csípve azt, és elhomályosítva egy pillanatra a szagot. A gonosz szagot. „De még megvan.” Gondoltam megkönnyebbülve.

Csak a szagra figyelj. Ezt mondogattam magamban, miközben a facsar citrom ízű illatot követtem. Közben egyre nőttek az árnyak, és hirtelen egy „klikk” hanggal fény vetült rám. Felkapcsolták az utcai világítást. Egy feltámadt szélroham megzörgetett néhány levegőben úszó nejlon szatyrot, és megremegtette a szagot. Kétségbeesetten kapkodtam utána, attól félve, hogy elvesztem.

Csak a szagra figyelj.

Valami megzörrent mögöttem, nagy testek lépéseit hallottam, és kukákhoz dörzsölődő bunda hangját.

Csak a szagra figyelj.

Nem néztem hátra, csak mentem előre, szinte belekapaszkodva az illatba. Nyitott szám remeget, ahogy próbáltam a nyomvonalán maradni. Be kell vallanom, nyomkövetőnek talán tényleg jobbak a kutyák. És akkor hirtelen megváltozott a szélirány. A citrom íz eltűnt az orromból, a szél szétszaggatta az illatot. Kétségbeesetten utánaeredtem, szagolva a földet, de a kukák és autók bűzén kívül nem találtam más szagot, csak kutyákét. Kutyák? Ebben a szent pillanatban mély morgás hangzott föl mögöttem, megfordultam, és még láttam, ahogy egy kóbor kutya bukkan fel a kukák mögül. Egy felbukkanó gépjármű fényszórójában megcsillant a szeme. Rám nézett. Én meg rá néztem. El kezdtem futni, ő vadul ugatva követett. A következő eseményekre nem szívesen emlékszem vissza. Elég annyi, hogy már átkergetett a fél városon, mikor csörömpölés hallatszott mögöttem, és a kutya fájdalmas nyüszítése. Hátrafordultam. A kutya mérgesen nézett rám, de már nem követett. Előtte valamilyen üveg darabkái feküdtek a földön. Már fordultam volna vissza, mikor felnyalábolt egy kéz, és hirtelen (mégis mi mást csinálna?!) simogatni kezdet. Zavartan doromboltam. Egy szőke embernőstény volt. Ő vágta a kutyához az üveget, és mentett meg engem. És akkor újra megéreztem a gonosz szagot. A szőke szagát. Megtaláltam a táplálóm gyilkosát. Megdöbbenve ültem az ölében, és mire felocsúdhattam volna, azon kaptam magam, hogy a házában ülök a konyhája hideg padlóján, egy sereg másik macska társaságában. Dühösen bámultam a padlót, nem értve, hogy juthattam ebbe a helyzetbe, hogy a saját táplálóm gyilkosa házában vendégeskedek, ráadásul éppen enni akart adni, mintha olyan jó barátok lennénk, és nem esküdt ellenségek.

• Te is a szupermarket melletti konténernél laktál? – Kérdezte egy sápad vörös macska rám meresztve két hatalmas szemét. Na persze, itt voltak ezek a macskák is: szinte látszott rajtuk, hogy mindegyik valamilyen koszos kóbormacska lehetett. Az előbbi kérdést pedig jobb, hogyha inkább figyelmem kívül hagyom.
• Ugyan nézzetek már rá, biztosan valamelyik embertől szökött el, ezzel a tiszta bundával, egy normálisabb seb sincs rajta. – Ezt a hozzászólást egy dagadt, félszemű, vizelet, szemét és egyéb íncsiklandozó bűzökből álló koncentrátumot árasztó cica nyögte közbe. Ez a tiszteletlen beszédtől felhevült a vérem, és valószínűleg nekimentem volna, ha kedves gyilkosunk hirtelen nem jelenik meg- Egek!- egy hatalmas tál macskaeledellel. Haragom hirtelen elszállt, és ahogy a többiekkel együtt a macskatálakhoz mentem, hirtelen mindent sokkal szebb színben láttam. Hiszen ki mondta, hogy nem lehet az ellenségnél enni? Holnap hajnalban úgyis eltűnök, és bottal üthetik majd a nyomomat. Evés után azért még elmentem előtte az úton, jobbról balra, de nem vettem észre, hogy ettől rá esett volna egy zongora, esetleg kihullott volna tőle a haja, vagy legalább megbotlott volna a szőnyegben – nem, mindezen csak mosolygott. Pedig kétszer is megcsináltam. Hát erről ennyit.

                                                                      ***

A reggeli napsütésben a szőke embernőstény szemhéjai megremegtek, és átfordult a másik oldalára, hogy a fénysugarak ne zavarják, fejére húzva a párnát. Végül az ébresztő óra kegyetlenül felhangzó pityegése verte föl az álmából. Álmosan kikászálódott az ágyból, miközben megvakarta az egyik modortalan kóbormacskájának a fülét. Felöltözött, megivott egy kávét, majd indult a munkába. Ma semmiképp nem akart elkésni. Ám ahogy kilépett az ajtón, majd’ átesett először rajtam, ahogy besuhantam mellette a házba egy papírlappal a számban, utána pedig az engem követő Cingárban.

• Elnézést, sajnálom hölgyem… - Hallatszott mögöttem valami bocsánatkérés zavarban lévő egyének hangján. De ekkor én már egy szék alá hasaltam, és figyeltem kifelé a két alakra, akik egymással szemeztek meglepődve az ajtóban. Magamban dorombolva néztem őket, néhány másik macska meglepett pillantásai alatt. Úgy gondolom, most el kéne mondanom, hogy mi történt a reggel. Már a hajnal első sugarainál kilopóztam a házból, és visszatértem az őrsre. Úgy, hogy tegnap már megjártam az utat, gyorsan visszataláltam. Ott egyből Duci aggódó karjaiba botlottam, aki el nem tudta képzelni, hogy hol jártam az este. Úgy magához szorított a nagy viszontlátás örömére, hogy már repülő egerek keringtek a szemem előtt. Miután végre enyhült a szorítás, egyből elsurrantam, megelőzve a következő szeretetkitörést. Az első dolgom az volt, hogy megkeressem Cingárt. Ez könnyen teljesült, annál nehezebb volt a figyelmét magamra fordítani. Megeresztettem néhány hasztalan nyávogást, amivel csak azt értem el, hogy adott a szendvicséből néhány szalámit. (Meg kell hagyni, azért nem esett zokon.) De még mindig nem figyelt rám. Ekkor drasztikusabb lépésekhez folyamodtam. Macskaügyességgel (mi mással?) elkaptam a kezében tartott valamilyen hivatalos papírt, ami kerepült a kezéből, bele a számba. Ekkor végre már felfigyelt. Elég élesen szidalmazva végigkergetett a rendőrőrsön. Majd az utcán. Majd a következő utcán. És hát így vezettem ide.

Visszatérve az ajtóban történtekhez, az elején még szabadkozni próbáltak mind a ketten, aztán Cingár szemében a felismerés szikrája lobbant föl, ahogy a tudata mélyéből feljött egy fantomkép, amit oly soká nézegetett az íróasztala mögött. Végre már.

• Elnézést hölgyem, megkérdezhetném a nevét? – Tette föl ezek után a kérdést.
• Erdei Ibolya. –
• Szép név. Mondja, nem ismerte-e véletlenül egy barátomat, - Mondta be ekkor táplálóm nevét. – mintha ő már említette volna magát. – A szőke nőstényen egészen elképesztő átalakulás ment ekkor végbe. Mint valami kezdő kaméleon, elsápadt, majd a feje vörösbe fordult, és görcsösen megragadta az ajtó kilincsét. Ha ezeket a „én vagyok a gyilkosa” tüneteket nem veszi észre Cingár, én megeszem a saját farkamat. De szerencsére nem véletlenül lett nyomozó, és miután bemutatkozott ő is, mint rendőr, gyors ütemben folytatott a beszélgetés, minek a végén már mindnyájan egy rendőrségi autóban hajtottunk a rendőrőrsre. (Természetesen közben kikerült a számból a papír.) Ott egyből a kihallgató szobára vezették. Én szorosan mögöttük lépkedtem, nem akartam lemaradni a nagy fogásomról, amit valahogy mindenki elfelejtett megköszönni nekem. Pedig nélkülem most nem lenne itt. Ahogy beléptek a terembe, becsapták maguk mögött az ajtót, ami nagyot csattanva az orromon, rám csapódott. Kint rekedtem. Elkeseredetten nyávogni kezdtem előtte, a tejüvegen át csak a beszélgetők imbolygó árnyait tudtam kivenni. Ilyen nincs! Az összes kihallgatáson ott voltam, csak erről maradok le! Fél óra múlva már egy széken feküdtem felhagyva a nyávogással. Bambán bámultam a padlót, mikor szélsebesen kicsapódott az ajtó, és Cingár, Dagi, a gyilkos, és még egy rendőr kiviharzott rajta. Azonnal közéjük férkőztem, és velük együtt beszálltam egy kocsiba. Észre sem vettek.
• Remélem tudja, hogy milyen következményekkel járna, ha nem tudjuk majd igazolni a meséjét. – Fordult a Cingár a gyilkoshoz, aki már bilincsben ült hátul. Én mellette ültem. Meglepődve bámult engem. Én nem törődtem vele.
• Igen, tudom. De ő megfenyegetett engem… - Szólt a szőke Cingárhoz.
• Egy levéllel, ami nem létezik. – Válaszolta amaz.
• Csak mert elégettem. –
• És meg tudná mondani, hogy miért tette? – A gonosz szag hordozója erre nem tudott mit mondani. Kíváncsi voltam, hogy mégis miről beszélnek, és hogy hova tartunk, de senki nem szólt az út hátralévő részében semmit. Az utóbbi kérdésemre végül is megkaptam a választ, ahogy a kocsi csikorgó kerekekkel megállt a régi otthonom előtt. A gyilkosság helyszínén.
• Ön azt is állította, hogy a kés nem az öné volt. – Mondta Cingár, ahogy kiszálltunk a szőkével együtt a kocsiból.
• Megfenyegetett vele – Sziszegte a nőstény. Ahogy újra az otthoni füvön lépkedtem, és az ismerős illatok vettek körül, hirtelen emlékek rohantak meg, és egy tompa szomorúság. Ettől az érzéstől végül is megéheztem. Felsandítottam az emberekre, még mindig nem vettek rólam tudomást. Szép lassan eloldalaztam, végül is semmi baj nem történhet abból, hogy keresek gyorsan valamilyen harapnivalót. És a következő pillanatban egy kecses ugrással a bozótba vetettem magam. Az elején nem találtam semmilyen ételnek kinéző tárgyat, de egyszer csak egy kutyával botlottam össze. Nem! Természetesen nem a kutyát ettem meg, hanem amit ásott nagy beleéléssel valahol a kertünk végében. A szájával valamilyen húsdarabkát húzott elő a gödörből, és jóízűen rágni kezdte. Figyelmeztetően felnyávogtam, mire ő rám sandított a két butácska szemével. Ráfújtam és nekitámadtam, mire a szájából kiejtve húsdarabkát, és fülét-farkát behúzva elmenekült. Mondtam már, hogy az utcánkban minden kutya fél tőlem? Elégedetten felkaptam a húsdarabot, és farkamat vidáman a magasba emelve visszaindultam Cingárhoz. Még épp időben értem vissza, mert már épp szálltak volna vissza a szolgálati járműbe. Ahogy a teletömött szám engedte, nyávogni kezdtem nekik. Meglepődve fordultak felém, majd az arcukon hirtelen valami más kifejezés jelent meg. Undorodó grimasz ráncolódott végég a képükön, és valami meglepődés féle. Kivéve a szőkén, rajta inkább a megkönnyebbüléssel párosodott az undor. Nem értettem, hogy mi ütött beléjük, a hátam mögé sandítottam, hátha ott látnak valamit. De mögöttem nem volt semmi.
• Fúj, köpöd ki! –
• Hát ezt meg hol találtad? –
• Úristen… - Robbant ki hirtelen a rendőrökből a szó. Mi van, mindenki éhes lenne? Vagy miért tűnik úgy, hogy a kajámról beszélnek? Cingár ekkor a kajám felé nyúlt, mintha ki akarná szedni a számból. Morogva hátráltam. Ezekbe meg mi ütött? Nekik kéne etetni engem, nem fordítva!
• Köpd ki – Mondta, majd hátrafordult a többiekhez – Hívjatok segítséget, még egyszer átnéztük a házat, és a kertet is! Valahonnan elő kellett ásnia ezt az ujjat! – Mutatott a kajámra. Hogy mi? Köptem ekkor ki, és ott, a füvön heverve tényleg észrevettem némi hasonlóságot közte, és Cingár ujjai között. Sőt, kifejezetten egyformák voltak. De hát… akkor.. most mi van?  

                                                                 ***

A rádió statikus zörejei közt is jól kivehető volt a hírbemondó mélyen búgó hangja:

• Megkerült a Kisvárosi Rém? A rendőrség úgy tűnik, végre pontot tehet a már majdnem egy éve folyó sorozatgyilkos utáni hajszának. És egészen hajmeresztő úton: ugyanis a néhány nappal ezelőtt elkövetett, a számlájára felírt gyilkosság áldozata, úgy tűnik, nem más, mint maga a sorozatgyilkos. A rendőrségnek sikerült egy rettenthetetlen nyomozójuk segítségével a helyszínen látott titokzatos szőke nő nyomára bukkanniuk, aki ezek után beismerő vallomást tett. A sorozatgyilkos hátsó udvarán talált holttest, a nő testvére volt, aki néhány nappal ezelőtt eltűnt, miután egy céges buli után betértek meginni néhány sört a véreskezű férfihoz.  Ám a lány valahogy gyanakodni kezdet rá, mert az utóbbi napokban több telefonhívást intézett hozzá, minek a végén levélben megfenyegették. A rendőrséget félt bevonni, így a levelet elégette, majd elment a férfi házához. Ott dulakodás kezdődött kettőjük között, és a nő végül a férfit saját késével döfte le. A sorozatgyilkos-gyilkos valószínűleg több év börtönt kaphat… - Majd egy zörrenés, és a hang elenyészett az éterben, ahogy Duci kikapcsolta a készüléket. Hihetetlen, hogy teljesen kihagytak a hírekből, pedig én találtam meg a nőt, nem Cingár. Persze, ő most fürdik a dicsőségben. A „rettenthetetlen nyomozó”. Így segítsen a macska neki. A kis nappalijában voltam, a kopott kanapéján feküdve, és épp átgondoltam mind a kilenc életemet. Hogy hogyan zárult a nyomozás, azt a rádió már elzörögte. Nem tudom, mit tudnék még hozzászólni. Talán még csak azt, hogy mit keresett a rendőrségen a szőke nőstény, mikor minden oka meg lett volna, hogy több kilométeres körben kerülje vele a találkozást. Valami gyorshajtásos ügye volt, mert nem tudta kifizetni egyből a büntetést, vagy nem is tudom. Szóval valami ilyesmi. Továbbra is Ducival lakom, még mindig bejárok az őrsre, ahol már egészen megszoktak, már senki sem akar kidobni az utcára, csak a portás. Még mindig nem tudtam megemészteni, hogy a táplálóm egy pszichopata gyilkos, ő, aki mindig olyan jó nagy adag konzervhúst dobott a tálkámra. Pedig úgy gondoltam, hogy aki enni ad, az rossz ember nem lehet. Ezek szerint tévedtem. Ekkor leült mellém Duci, és megcirógatta a fülemet. Doromboltam. Most, hogy a régi életemnek lőttek- vagy inkább a történtek fényében szúrtak, új táplálót kéne keresnem. És talán Duci lehetne az. Végtére is egy ideje már az őrsön lakom, rendőrmacska lettem (ha rendőrkutya lehet, akkor rendőrmacska miért nem?), odakint pedig, ha kinéztem az ablakon, már láttam a tavasszal ébredő, rügyező fákat. Itt volt a megújulás és a csajozás évszaka.

És az új életem kezdete. Az erő jó oldalán…

VÉGE            

 Ui.: Végleg kiábrándultam a régi táplálómból, mikor megtudtam, hogy mi volt a tálkámra írva. „Legkedvesebb bolhafészek.” Biztosan valami vásáron vette a „vicces” dolgok között. Nem is érdemel több szót.