Az az igazság, hogy mostanában betörésekből tartom fenn magam. Ahogy elkalandozok a múltamban, gyerekkoromban volt az első lopásom, lehettem úgy nyolc éves. Egy csokit süllyesztettem el a zsebembe, még ma is átérzem azt az izgalmat, amíg kijutottam a boltból, és azt a büszkeséget, ahogy ezt otthon elmeséltem. Nem értettem, hogy miért kaptam egy jó kiadós verést a dicséret helyett, pedig én csak megspóroltam a csoki árát. Minden esetre ez a „ruha” jó mély nyomot hagyott bennem. Egy jó ideig még gondolatban sem vetemedtem ilyesmire. A sors és a körülmények mégis úgy hozták, hogy ebből kellett megélnem. Az úgynevezett besurranásos lopás nagymestere lettem. Lévén kicsi, sovi méretű a magánházak kamraablakain jutottam be a házakba, hiszen ha más mindent be is zárnak általában ezeket akkor is nyitva hagyták, hiszen a kajának levegőre van szüksége. Legfeljebb egy szúnyogháló szokott rajta lenni, de ez nem jelenthet akadályt.

Munkámban mindig körültekintő voltam. Alapos megfigyeléssel indítottam, kifigyeltem a háziak szokásait és ennek alapján választottam ki a megfelelő időpontot. Nem számított, hogy nappal vagy éjszaka volt csak a játékszabályok változtak. Mindig egyedül dolgoztam, így ha baj volt, egyedül oldottam meg és persze nem kellett osztoznom senkivel sem. Nem éltem nagylábon, úgyhogy környezetem nem foghatott gyanút. Hogy aztán a lakásomban mi volt azt senki sem tudta, mert senkit nem engedtem a közelembe, egyedül éltem. Néha az izgalmakat levezetni leugrottam a közelben lévő becsületsüllyesztőbe, amelyet a tulajdonos Bruce Willis iránt érzett tiszteletéből "Utolsó cserkész"-re keresztelt. Ritkán fordult elő velem, de egy alkalommal egy kicsit többet ittam a szokásosnál. Már tisztán nem emlékszem, hogyan kerültem egy asztalhoz egy jó nagy darab manusszal. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni. Sorra döntögettük le a söröket és egyre jobban éreztük magunkat. Talán a sok sör hatására, vagy csak a vélt ismeretség miatt, levetettem a szokásos óvatosságomat és beszélni kezdtem a munkámról. Attól nem féltem, hogy rendőr, mert ahhoz azért elég rossz arca volt, meg úgy voltam vele, hogy legfeljebb csak részeg hőzöngésnek véli a mondókámat. Figyelmesen végighallgatott, majd bevallotta, hogy ő is ilyesmiben utazik, csak a méretei miatt mások a módszerei. Megnyugodtam, majd újabb sörökkel kielemeztük szakmánk szépségeit. Elég jól álltunk már amikor záróra után kitámolyogtunk az ivóból. Mielőtt elbúcsúztunk volna adott egy címet ahová beléphetnék. Elmondása szerint egy öreg zsidó nő lakik a házban, egyedül. Jól áll a mama anyagilag, de most kórházban van. Bejutni csak az én módszeremmel lehet. Nem erőlködött, hogy falaz nekem, vagy beszáll társnak, tiszteletben tartotta, hogy csak egyedül dolgozom. Még halványan emlékszem, hogy ígérgettem neki mindent ha bejön a bolt, de ekkor elszakadt a film. Másnap mikor megtaláltam a címet, igencsak gondolkodnom kellett, hogy ez hogy került hozzám, de aztán lassan kitisztult a kép.

Elmentem terepszemlére. A ház körül minden csendes volt. Még egy pár alkalommal körülszimatoltam, de tutinak tűnt a dolog. Egy késő délutáni időpontot választottam, amikor szendereg a környék. Elég simán bejutottam. Alighogy elkezdtem keresgetni a pénzt, ékszert, értékesebb dolgokat, amikor a mai napig nem tudom honnan, de elém állt egy akkora marha nagydarab szakállas ember, amekkorát még életemben nem láttam. Már éppen magyarázkodni kezdtem volna, amikor kaptam egy akkora „maflást” amekkorát még soha életemben sem. Hogy hogyan és hol jutottam ki a lakásból, még ma sem tudom, de hogy megjavítottam az egyéni csúcsomat százméteres síkfutásban abban egészen biztos vagyok. Amikor befordultam az utolsó sarkon a hazafelé vezető úton, már bucira dagadt a képem. Pechemre még a szomszédommal is összefutottam, aki természetesen megkérdezte mi történt velem. Valamit motyogtam neki egy üzemi balesetről és végre beestem az ajtón.
Megnéztem magam a tükörben, hát mit mondjak szegény édesanyám biztos letagadott volna ha most meglát. Hetekig nyaldostam sebeimet. Egy ideig minden esetre elment a kedvem a munkától. Közben egyre erősebben forrt bennem a bosszúvágy. Amikor újra emberi ábrázattal rendelkeztem, leugrottam a cserkészbe, hátha találkozom alkalmi ismerősömmel. Megfogadtam, hiába akkora ember én nem maradok adósa. Talán érezte a veszélyt, de egy jó ideig nem mutatkozott. Már vagy harmadszor voltam barátfigyelőben amikor az asztalnál ülve éreztem, hogy egy hatalmas mancs lenyom a székbe, hogy ne tudjak felállni és lelök elém két korsó sört, majd leül velem szemben. Egyszerűen lemerevedtem ekkora pofátlanságtól.
- Köszönöm a múltkori tippet! – sziszegtem a fogaim között – az a bizonyos nő egy legalább száz-harminckilós szakállas állat volt!
– Tudom…. mondta nyugodtan.
Egyik ámulatból a másikba estem. Már úgy volt, hogy a képébe vágom a söröskorsót amikor megelőzve, lefogta a kezemet és nyugodt hangon így szólt:
- Kérlek hallgass végig és azután jöhet a korsó.
Nyugalmat erőltettem magamra, megfogadtam magamban, hogy kibírom, de azért az öklöm összeszorítva vártam a kedvező alkalmat.
- Ugye a múltkor mikor találkoztunk ismerősnek találtál. A nevem Bakos Ákos, együtt jártunk általános iskolába. Tudod én voltam az a duci kis srác akit ti csak elefántnak csúfoltatok és kizártatok minden játékból. Nehéz időszak volt az életemben és ezt főleg neked köszönhettem aki a banda szószólója voltál. Akkor elhatároztam, hogyha elefántnak becéztek hű leszek ehhez a névhez; tudod az elefánt sohasem felejt. Nekem most jött el az időm, hogy kiegyenlítsem a számlát. Az öklöm lassan kinyílt és egy igazi betyárvigyor futott végig az arcomon.
– Oké elefánt 1:1! És elindultam a következő kör sörért, de még egy pillanatra visszafordultam:
- És ha kinyírt volna az az állat?

– Tudtam, hogy megoldod a dolgot, te az a típus vagy aki mindig kihúzza a fejét a hurokból.

Mondjuk ebben igaza volt!….