Csókolták, szeretgették egymást, vágytak arra, hogy egymáséi legyenek.A fiú kissé türelmetlen volt, nem tudott gátat szabni vágyainak és elég hamar bekövetkezett az, ami még várathatott volna magára kicsit. A lány csalódottságot érzett, de nem mutatta a fiúnak, mert úgy érezte, hogy megérintette a szerelem a szívét.

- Ne haragudj kedvesem, hogy ilyen türelmetlen voltam, de ugye nem rontottam el mindent? - kérdezte, de ugyanakkor érezte, hogy dehogynem, a falba tudta volna verni a fejét. No de elhatározta, hogy ezt meg kell tanulnia, meg kell tanulnia "várakozni", tudnia kell, hogy mikor szabad leszakítani a rózsa összes szirmát.

- Semmi baj - válaszolt a lány mosolyogva.

Másnap megtekintették az Anna-bállal kapcsolatos rendezvénysorozatot, melyen mint nézők vettek részt.

 

Apropó, most jut eszembe, hogy Tündi levett a kártyánkról ötvenezer forintot (ennyiért lehet megcsodálni az árkádok alatt a ceremóniát ) most már értem és tudom, hogy miért tette. No ezért is meg kell, hogy feddjem, csak jöjjön haza, mert ezt sem beszélte meg velem. No várj csak Te kis céda! Kerülj a szemem elé!

 

Harmadnap visszautazott a fiatal pár Budapestre - természetesen Tündi a nyomukban, mert végül is roppant kíváncsi volt a történet végkifejletére.

 

Tűzött a Nap még mindig teljes erejéből amikor megérkeztek a Déli pályaudvarra. A lány kissé - nagyon? - csalódott volt, de még mindig mosolygott. Úgy érezte, hogy itt kell abbahagyni, mert ha folytatná a kapcsolatot (?) becsapná önmagát és Őt is, mert ez nem volt szerelem. Gondolataiból a fiú szavai zökkentették ki, melyek mint éles tőr hasítottak a szívébe.

- Kedvesem, úgy gondolom, illetve az a javaslatom, hogy tartsunk egy kis szünetet és majd meglátjuk, hogyan gondoljuk a továbbiakban...-mondta a fiú érzelem mentesen.

- Szünetet? Ugyan mi között? Hiszen nem történt semmi, megkívántuk egymást, ami törént az könnyen felejthető, szép volt (?), majd találkozunk egyszer ismét valamikor, majd hívlak, vagy hívjál...

 

Hallom Tündi kulcsainak csörrenését, ahogy matat a bejárati ajtó zárjában és nem is tudom, hogy miért nem csodálkozom azon, hogy könnyes a két szeme. Laza mozdulattal feléje dobok egy-két-száz zsepit, hagyom, hadd sírja ki magát, mert tudom, hogy teljes mértékben átélte mindkét szereplő lelkivilágát. Mindig ez a vége, hogy könnyeivel küszködik amire lediktálja nekem a gondolatait, ha olyan a téma.

 

- No Tündikém, ha végre kibömbölted magad, koncentrálj légy szíves a következő írásodra - írásunkra -, mert tombol a nyár, dolgozzanak az agysejtjeid! Bomlanak, nem baj, nem vagy egyedül, én itt vagyok Veled!