Dömefi úr azt mesélte, hogy arrafelé, ahol ő lakik, volt egy igen érdekes ember. Az utcán, egy régi slágert zümmögött magában, ami “a tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban”, vagy valami hasonló refrénnel végződött. Széles jókedvében megállított egy vele szembejövőt.
Az már-már visszakérdezett.
- Miért, maga tényleg ilyeneket csinál?
- Hogyne, persze! Mindenhol ki van írva, hogy fűre lépni tilos, de én gyermekkoromban mást sem csináltam, csak rohangáltam a parkban. Azt hiszem, a más fájáról cseresznyét, almát, szőlőt csenni is talán tilos, de megtettem. Sőt, a piacon végigkóstoltam az összes naspolyaárus termékét. Talán egy kilónyit megettem, egy barátommal csináltuk, olyan jót potyáztunk, hogy csuda! Tudja uram, maga is járt a tilosban, persze csak úgy titokban, hogy más ne tudja!
- Ennél nagyobb tiltásos dolgot nem csinált?
- Dehogynem kérem, az volt az igazán durva dolog. Rossz társaságba keveredtem. A folyó fölött, ahol a gát van és alatta jó méretésnél méretesebb sziklák nyújtják ki nyakukat a habokból, van egy vezeték. Meleg vizet, vagy nem is tudom mit engednek át rajta egyik oldalról a másikra. Nekem világ életemben tériszonyom volt, meg is sajnáltam azt a szerencsétlent...
- Milyen szerencsétlent?
- Ah, talán tizennyolc sem voltam. Emelet magasan van a cső, ismeri nem?
- Nagyon jól ismerem a környéket.
- Én hason csúszva sem tudnék átmenni, mert a bokám és a csuklóm is szétremegne, de a társaság - avval a túllőtt kedvvel - úgy döntött, most megmutatja mi a virtus. Orroltak valakire, nem tudhatom miért. Én akkor cseppentem közibük, nem akartam renitens lenni... Hamar ki is léptem, mert végig libabőrözött a hátam. A szerencsétlent felpakolták a cső tetejére és megparancsolták neki, hogy békaügetésben keljen át a folyó fölött. Oda sem mertem nézni, de képzelje, megcsinálta! A túlparton leugrott, megfordult, kinyújtotta a nyelvét és valami olyasmit kiáltott vissza, hogy "megisszátok ti még ennek a levét". Sosem láttam többet. Mondja, maga miféle tilosban mászkált, mondjuk, ha már így kiadtam magam?
- Kérem szépen, én teljesen legálisan mászkálok a tilosban, ugyanis parkőr voltam, tehát nyakon csíphettem volna önt. Sőt, életem egy szakaszán gyümölcsösökben, szőlőben a kerülő teendőit végeztem, másképpen mondva csősz voltam. A piacokon is felügyeltem a rendet, az olyanokat csipkedtem fülön, akik csak úgy potyáznak. De van egy rosszabb hírem! Valamikor, fiatalkoromban, egy csürhe csak azért, mert nem voltam hajlandó beállni közéjük átbékaügettetett a folyó felett, ott ahol mondja, éppen úgy.
- Jaj uram, ugye nem haragszik túlságosan? Olyan rettenetesen sok idő eltelt már...
- Elfelejtettem bemutatkozni. A fel nem göngyölített ügyek elévüléstelenítő bizottságának elnöke vagyok, s egyben elsőfokú ítélet végrehajtó.
A hencegő pasasunk, ott helyben összecsinálta magát. Lábat csókolt annak az elévülés hatástalanítónak, akinek legalább humora volt. Bizonyos dolgok, törvény szerint úgyis elévülnek, akármilyen bizottság babrálná őket.
Az átlépte, mint annak idején a folyó tetején szökdécselő békaugrálással a vizet - mondjuk átkelt a rettegve vacogó pasas egyik oldaláról a másikra -, és visszanézett. “Most már csak a többieket kell megtalálnom, rajtad behajtottam a behajtani valót. Alaposan tűnj el a szemem elől, ha jót akarsz magadnak. Annyit mászkálsz a tilosban, amennyit akarsz, titkon-e, vagy nagydobra verve, de lehetőleg ne tudjak rólad többet!”