Hát itt vagy újra?!

Halk rituáléknak szentelem énem, csak hogy magamhoz imádkozzalak.
Kövek körében esőt szít a természet, s én forgok tengelye körül. Nem is eső, nem is vihar, csak harmatköd üli szívem ilyenkor, amikor nálad időzöm.
Mert szürkeségem csorgásában a legszebb fényesség vagy. Hangoddal hallom a dalokat, s a szelek kántálása felerősíti a tenger zúgását. Valami távoli sziget, valami földfoszlány indult épp homokot mosni a vízhez, hogy ünneplő-fehérben láthasd a bennem lévő partokat. Néha gályák eveznek a világnak, de nem tér vissza egy se. Elnyeli az ár szorgos kezüket. Ágyúit nem sütötte el senki, s a hullámsírban domborodó hajófenékről lassan elhalnak a segélykérő jelek...

Magam vagyok...

Nincs oltalom, nincs menedék ezen a tengeren. Nem világlanak tornyai. Azok besüppednek, s csak mélyemben adhat glóriafényt az árvaság...

Emlékszel? Rós hasána volt, s e két napban lángokat láttunk a szikláról. Vétkeink is velük égtek s mégis, bűnbe kívánkoztunk minden percében ennek az ősznek. Mély harangok öble visszhangzott, kis felhők ütköztek, csak mert féltek s permetként ért földet a sok színű avar. Akkor még nem tudtuk, hogy a természet eme rekviemje értük, miattunk sírja bánatát.

Mint John Constable: Dedham völgyén, úgy kanyargott köztünk a folyó. És szemem ecsetje a tiltott partra, Maria Bicknell képében festette hiány-alakod. Mert szétszedett minket is az ősz. Csőszén elrebbent a vajúdó varázslat, s most üres kezekkel lógatom a naptár hulló lapjait.

Így, várakozásomban, egyedül, neved sebzi számat, s bölcs premisszákból rakom össze hús-vér halhatatlanságod...