Hosszú fárasztó kirándulásról igyekszünk hazafelé Barbikámmal a már nem is olyan kis unokámmal. A szokásos csivitelés helyett, csak ül a kocsi hátsó ülésén lehorgasztott fejjel, szomorúan. Időnként végigsimítja kedvenc gitárját, de a kocsiban kevés a hely, hogy játszhasson rajta néhány akkordot...

- Tudod mit? Itt a közelben van egy barátságos kis tisztás. Még akkor fedeztem fel, amikor hazavittem az ott talált „varázsló-fát”. Emlékszel? Te adtad neki ezt a nevet, mert mindig teljesítette a kívánságaidat! Ott megpihenünk, és a gitárod majd elpanaszolja a fájdalmad, amit szavakkal nem tudsz elmondani. - Halvány mosoly libbent át az arcán, ahogy eszébe jutott a régi kis fa.

- Vajon mi lehet vele? - kérdezte, aztán csak szótlanul gubbasztott tovább.

Élete első nagy csalódását próbáljuk együttes erővel feldolgozni … Igen, kedves Olvasóm, az első szerelem … No persze ez még nem az igazi, de Barbikám ezt nem tudhatja. Kisgyerek koruk óta elválaszthatatlan jó barátok a Jocóval – de az én kis Drágaságom félreértett egy ártatlan kézfogást, miközben együtt próbáltak felfedezni egy üstököst az égbolton...

Hirtelen az út közepén tarka forgatag tűnt fel. - Irgalmas Isten! Elaludtam vezetés közben?! … De nem aludtam el, még csak nem is a képzeletem űzött velem ilyen gonosz tréfát. Közelebb érve láttam, hogy nincs forgószél, sőt nem is egy iskola diákjai tartanak bolond-napot. Csupán egy fiatal fácska kavar szélvészt gyönyörű, dús lombkoronával, ami az ősz minden színében pompázik … Először azt hittem csak táncol, de miközben tapostam a féket, hogy időben megálljunk, látom, hogy toporzékol, tépi a lombját, még néhány kisebb ágát is letöri nagy felindulásában. Csetlett-botlott, ügyetlenkedett, minden mozdulatán látszott, hogy ő egy fa, akire a legkevésbé sem jellemző, hogy járni tud.... Alaposan megdörzsöltem a szemem én is, de kétség nem fér hozzá, - egy fát látok toporzékolni az út közepén. Különleges jószág, az már szentigaz, de találkoztam már hasonlóval... Gondolataim a múltba kalandoztak... Vajon ki lett, mi lett az én kedves különleges képességekkel megáldott facsemetém... Feledhetetlenül szép, mesébe illő emlékeket őrzök az együtt töltött alig két esztendőről, az együtt átélt csodákról… Mígnem egy éjszaka bekopogott az ablakon, elbúcsúzott, mert hívta az erdő … Pizsamában álltam az út közepén, figyeltem egyre távolodó lépteit, még akkor is néztem utána, amikor már teljesen beleolvadt az éj sötétjébe… Azóta sem hallottam felőle...

- Hisztis liba! - fogalmazta meg tömör és velős véleményét Barbikám, miután sikerült időben megállnunk, és már nyitotta is a kocsi ajtaját, hogy gitárjával elvonuljanak.

Mozdulni sem tudok a meglepetéstől, magával ragadott a színek kavalkádja a meggypirostól a liláig, a sárgák sokféleségétől a rozsdabarnáig. Ámulva nézem a tombolást, az orkán erejével és sebességével próbál ártani saját magának, szinte hallom a zokogástól elcsukló hangját, és nem akar csillapodni. Láthatóan bosszantja a sok gyökér miatti suta mozgása, ráadásul a dereka sem hajlik, hogy kibogozza, az összegabalyodott gyökereit. Saját szememmel tapasztalom, hogy még egy ilyen csoda fának is vannak korlátai.

Indulnék felé, hátha szót értünk egymással, amikor feladta a küzdelmet a végképp összekuszálódott gyökerekkel, és keresztbe feküdt az úton. Már csak néha csapkodott elkeseredetten az ágaival, és egész testében reszketve hangosan zokogott mire odaértem hozzá.

- Ugye hallod és érted amit mondok? - szólítottam meg. - Nem tudom, miért gondolod, hogy összefogott ellened az egész világ, de itt az út közepén biztosan nem lehet megoldani a problémádat! Gyere beszéljük meg a tisztáson, miben segíthetek! - Csodálkozását látva, rájöttem, hogy nem tud róla, milyen különleges képességei vannak, ezért elmeséltem neki az évekkel ezelőtti történetet, ami pontosan ezen a helyen kezdődött … Figyelmesen hallgatta a szavaimat, és lassan megnyugodott.

- Tudnál segíteni nekem is? - Segítséget, vagy legalább megértést remélve kezdte mondókáját védencéről, az árva kismókusról, akit ő etetett, legkényelmesebb ágacskáiból meleg fészket készített neki. Segítette, amiben csak tudta, de az apja elvitette az erdésszel, hogy gondoskodjanak róla az állatotthonban.

- Sok butaságot csináltam, amit nem kellett volna! – vallotta be restelkedve. - Nem könnyű egy király lányának lenni! Igen, szaladgálni szerettem volna, táncolni, énekelni, de a pajtásaim nem értették, mit akarok ...Csak kicsivel több szabadságot szerettem volna, de mivel nem kaptam meg, lila-tarkára festettem a lombkoronámat, és egész nap a Lombfűrész együttes zenéjét nyekergettem… Most apám felelőtlennek tart, aki nem képes megadni a mókuskámnak amire szüksége van... - Némi töprengés után folytatta. - Emlékszem, még kisebb voltam, apám többször is említette, hogy én más vagyok, mint a többi fa... Most kezdem érteni, hogy ezt nem azért mondta, mert királylány vagyok...

- Mondd meg nekem őszintén! Rábíznád egy ártatlan mókus életét valakire, aki az úttest közepén hisztizik, és a földhöz csapja magát? Megbíznál benne? - Lekonyuló ágakkal némán hallgatott, csak egy kis biccentéssel jelezte, érti a szavaimat. - Ne ijedj meg, nincs nagy baj! Éppen csak elindultál a felnőtt kor felé, és segítségre van szükséged, hogy megtanulj egy sor új dolgot...

Nem tudom mikor, hogyan került oda, de egy tekintélyes koronájú fa állt mellém, és gyengéden átölelte a vállam egyik ágával. A szám elé kaptam mindkét kezem, a szívem a torkomban éreztem dobogni, és reménykedve néztem rá. Kiolvasta szememből a kérdést: - Te vagy az én kedves kis fám, akit felneveltem, tanítgattam, és az eltelt évek alatt sem tudtam feledni?! - Válaszul csak bólintott, hogy később beszélgetünk, de most a lányának van szüksége segítségre.

Észrevettem, hogy valami furcsa motoszkálást igyekszik leplezni, rejtegetni a lombja sűrűjében, és bizony, akit ott rejtegetett, nagyon szeretne előbújni.... és mókuska megállíthatatlanul repült a kis fa felé, annak pedig szempillantás alatt megteltek az ágai gyümölcsökkel, dióval, mogyoróval, de nem volt hiány ölelésben, simogatásban sem.

- Ne haragudj amiért nem adtam hírt magamról, de nagy felelősség egy erdő királyának lenni, és..., hát igen, egy kicsit el is túloztam a saját fontosságomat, nélkülözhetetlenségemet! Most a kislányom ébresztett rá, milyen nagy szükség van a bizalomra. Esélyt adni valakinek, hogy megmutassa mire képes. - magyarázkodott nekem, de a folytatás már a lányának szólt – Kislányom, lehetőséget kapsz, hogy megmutasd, méltó vagy a bizalmamra, de sokat kell még tanulnod... Ha a mi kedves Nagyikánk is beleegyezik, megkérném, tanítsa meg Neked is mindazt, amit nekem annyi szeretettel és türelemmel magyarázott.

Rémülten kaptam a fejemhez, meghallva a Nagyi szót! - Barbikám! … Nem láttam, mióta kiszállt az autóból! Hol vagy Kincsem? - A pillanatnyi csendben aztán meghallottam a gitárját. Úgy sejtem, jót tett neki ez a kis magány, mert a kezdetben hallott panaszos akkordok után, most a jól ismert játékos dallamokat csalogatta elő kedves gitárjából. Új barátnője is akad, remélem, mert a szeleburdi kis fa érdeklődve, kedvtelve ismerkedett a lágyabb dallamokkal.

A kis erdei fácska mindennapos vendég lett nálunk. Mindig az ablak előtt állt meg, hogy a földbe eressze a gyökereit, éppen ott, ahol hajdan az apja is. Élvezte, hogy önmaga lehet, Itt nem kell királylányként viselkednie! Lehet teljesen átlagos serdülő fácska, aki önfeledten nagyokat nevet, de képes komoly megfontolt döntésekre is. Hamarosan megtanulja azt is, hogyhisztivel, tombolással nem érheti el a célját, és a bizalmat ki kell érdemelni.

Néha meglátogat az Erdő Királya is, - egy kosárka erdei gombával, áfonyával, vagy csipkebogyóval - aki nekem mindig az a kedves régi facsemete lesz, akit annyira megszerettem... Karácsony este feldíszített karácsonyfaként állt az ablakom alá, mert még mindig tudja, mivel szerezheti a legnagyobb örömet. Emlékezetes Karácsony este volt, mert Jocó is beállított egy szép betlehemes köszöntővel...Olyan izgatott volt, hogy tördelte a kezeit, és lángoltak a fülei, de Barbikám ebből semmit nem vett észre, csak áhítattal hallgatta a fiú szavait, és erősen koncentrált, hogy ne szaladjon oda átölelni kedves gyerekkori pajtását, mielőtt befejezné a mondókáját. A "Mennyből az Angyalt" már együtt énekelték, úgy, mint az elmúlt években is, egészen kisgyerek koruk óta mindig. Helyreállt köztük a régi barátság.