Talán háromszor három méteres lehetett az irodája, mögötte egy sokkal kisebb laboratórium. Bár az is lehet, hogy azonos méretű helyiségek voltak, csupán az utóbbit egy óriási asztal foglalta el, ami mögé beoldalazott, egy székre szorult háttal a falnak és úgy érezte, hogy a világon sehol sincs
vonzóbb hely.
Rajta kívül senki nem tudott eligazodni a kémcsövek, üvegcsék és látszólag összevissza dobált papírfecni rengetegben, de ő, a professzor úr, soha nem nyúlt mellé.
Még a sterilizálandó fecskendők világában, érszorító nélkül, csupán egy összetekert fáslival kötötte át az ember kezét. A hiánycikkből sohasem volt hiány sehol.
Akkor még nem volt egyértelmű az ott vendégeskedőnek, hogy kivel áll, vagy ül szemben. Négy, öt, esetleg sokkal több vizsgálat együttállásából megállapította a szerhiányos eredményt. Tehát valami egészen mást keresve lekövetkeztette azt, amire nem volt anyaga.
Kopasz, akkor olyan bácsis életkorú, feltétlenül nyugdíj korhatáron túlinak látták. A cigaretta lógott szája valamelyik szegletéből. Egyértelműen nem dolgozni járt be, hanem a passzióját, a világ legkedvesebb, másoknak legszörnyűbb és taszítóbb területét, a mikrobiológiát és biokémiát művelte, nem csak elméleti szinten.
Vendégei valóban vendégnek érezték magukat, mert azon a zsebkendőnyi területen hellyel kínálta őket és erélyes tekintettel adta a benyitó nővér tudtára, most éppen nem az ő jelentése a legfontosabb világszenzáció.
Halkan, már-már kimértséggel beszélt, csak a lényeget mondta. Gondolom, úgy érezte, nem pocsékolhatja önnön idejét a fecsegésre, hiszen kevesebb vizsgálatot végezne el. Bár nagyon erélyes külsővel áldotta meg az ég, de úgy igazán senki nem vette komolyan főnökségét, legfeljebb a szakma területén. Ott viszont kőkeményen jelezte, a tévedni tilos bírói táblát, aminek az alján apró betűvel "odaírta", különben kénytelen leszek a kedves jó öregből harapós kutyává változni.
Soha nem fogadott el úgynevezett hálapénzt, egy panellakásban élték ugyanolyan életüket, mint a gyári lakatos, szobafestő vagy szakácsinas.
Egyik vendége az informátorom - már nem emlékszem a nevére -, a hetedik emeletre került valamilyen osztályra, s mert az esetet érdekesnek találta, másrészt túl fiatalnak a pácienset, olyat tett, amit egy takarítónő sem tenne meg. Naponta legalább tizenöt, húsz percre fellátogatott hogylétéről érdeklődni. Mégy-öt nap múlva, négyszemközt kijelentette a feleségének, hogy van egy gyógyszer, ami könnyen lehet, hogy segít, de az is benne a pakliban, hogy nem. Az ára jelentéktelen, sőt bizonyos adminisztratív nap-éj egyenlőségek megfelelő időzítésével teljesen ingyenes. A gond csupán az, hogy borongós fővárosunkban - ez nem Magyarország, hanem Románia fővárosa - található. Ott is egyetlen ködös gyógyszergyártó helyen, ahová normális esetben minisztériumi engedéllyel lehet belépni.
Nagyon csábító volt a gyógyító szer, de sehogyan sem találtak miniszteri ismerőst, bár akkor talán még azt is elfogadták volna. Ez egy kósza gondolat volt csupán, mert a professzor úr, akit most már megsúgom, Módy Jenőnek hívtak, kijelentette, hogy a nevét mondja be csupán, annyit, hogy ő küldte.
Azzal a tudattal ment el, hogy biztosan nem fogják beengedni, egy jelentéktelen, bármily rendes labor orvosocska szavára. Akkor hökkent meg, amikor a név hallatán kis híján vigyázzba vágták magukat. Éppen csak azt nem kérdezték meg, hogy ölben szeretne-e inkább közlekedni az épületen belül, vagy hívjanak taxit. Ez utóbbi lehetőség  kiesett, lépcsőn és folyosókon minden járatot leállítottak épp.
Az elkalandozás után, adminisztrációt mellőzve úgy nyújtották át a csodaszernek számító ampullákat, mintha meg akarnák kérdezni, esetleg nem kér-e még egy egész bőröndnyit?
Nem kért. Visszatérte után jelezte a bent fekvőnek, hogy ez a tényleg egészen ismert doki, pedig nem is gondolta, hogy egyáltalán beengedik. Vajon rossz helyen járt? Azt hiszem nem, mert azt kapta, amit felírt, de a tél kellős közepén olyan napraforgó mező nyílott mögötte, amilyent még sosem látott. Igaz, ezek az emberek nem napra forgatták a fejüket, hanem... talán érdekre. Ez nem volt egészen világos, de mindenkiben van hiba. Bennem az, hogy nem mindig értem meg rögtön a dolgokat.
Az ifjú, csak azért is beszedte a szert, mert akkor úgy állt a világhoz, hogy bármely utat, ami gyógyuláshoz segíti és nem etikátlan, végig kell járnia, még akkor is, ha ő maga tapossa magának a dzsungel kellős közepén, mint odatévedt sem hangya, sem oroszlán.
Azok a napok elmúltak, a szer hatásának délibábként ragyogó imbolygása odébbállt, csak egy ember nem, a professzor úr.
A hazaút már a fonnyadni készülő bimbó újra virágba nyílásának reményével telt. Soha nem jutottak volna ehhez a nagyszerű emberhez a kezelőorvos intuitív hozzáállása nélkül, aki ha szükséges volt, cement nélkül is falakat rakott egy már omladozó plafon alátámasztására.
Lengő időszak következett, hintázó és ingázó, mert az állandó telefonkapcsolat mellett, a professzor úr elvárta a kreatív együttműködést. Ez annyi jelentett, ha ő nem zár le egy esetet, a páciens se tegye, mert minden tél után jön egy tavasz, azután nyár. Egy ilyen nyári délután csörögtek rá és nem tudták eldönteni, vajon mi lehet a rendkívül borús hang mögött. Nehezen szűrte át a szót.
- Bocsánatot kérek, minden előzetes előrejelzés nélkül kilyukadt a mellhártyám, tegnap műtöttek, legyenek szívesek három nap múlva...
Tiszteletből és tapintatból hatot vártakaz újabb kérdezősködés előtt, de addigra postaládában már ott hevert az akkurátusan kidolgozott összefoglaló. Vajon honnan volt ereje azt a réges-régi, erőből püfölendő írógépet csapdosni?

A fiatalasszony tett még egy utat, mert "Módy" tata, ahogy egymást közt már nevezték, elsuttogta, hogy lenne még egy mindent eldöntő vizsgálat.
Egy szatyor cseresznyével érkezett, amitől a professzorné asszony úgy ellágyult, hogy szállást kínált neki. Valószínűtlen közvetlenség, gőgmentes nyitottság, a hiúság teljes hiánya uralkodott arra. A bő kilónyi cseresznyét hármasban eszegették meg.
Még némi háttérmunka, egyeztetések, telefonos konzílium a kezelőorvossal, miegymás után körvonalazták a jövendőt. Némi túlzással mondhatjuk, hogy valamiféle új láthatárt mutattak.

 

A tanár úr, nyitott köpenyével ma végigsuhogja a klinika összes folyosóját. Ugyanúgy leleteket gyűjt, jegyzetel, kombinál, de nem kényszerű bürokráciából, hanem a megszokott hobbijelleggel. Akadémikus volt annyi tiszteletbeli és aktív tagsággal, amit felsorolni is munka volna. Könyvlapok - némelyek dilettánsoknak érthetetlen magasságú eszmeiséggel töltve - sorai között bújt meg . Mert a jóság szimbóluma nem tagadhatja meg önmagát, talán még az örök hazában is vegyészkedik, jókat mulatva a nagy egészhez mért óriás törpeségén. Ez az ember nem tud ott sem gőgös lenni, ahol természetesen senki más sem, mert nem is akar. Ez itt a lényeg!

A két fülke méretű irodában bizonyára valami nagyon fontosat rendeztek be, talán raktárt, esetleg kartotékgyűjtőt, bár azt már számítógépen művelik... És a Maros felé nyíló ablakszemeken, két bárányfelhő közül, egy rá emlékező mosollyal bemosolyog a nap sugara a “Betegség és egészség határáról", ahol már Módy tata, az akadémikus professzor úr, az orvostudományok doktora tudja, hogy csak egészség létezik. Mégsem bánt meg egyetlen kutatási pillanatot sem.
Ha visszajöhetne jelen tudásának birtokában, az előbbi kijelentés ellenére bizonyosan újra kezdené ő, aki a romániai laboratóriumok elismert főnöke, a magyar és nemzetközi tudomány - jelen szemszögéből, már cigaretta nélkül szája szélében - szolgálójaként szolgált.

http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3dy_Jen%C5%91