rácsokba kapaszkodom, pedig meztelen talpam
inkább vágyik akár sziklák ösvényén lépni
szabadon az ég felé,

feléd,
amíg nem térdepelhetek egy szobor elé,
mintázlak, vak szemeimmel emlékezem rád,
Éva vagy a paradicsomból, az egyetlen nő vagy,
köröttünk egy kígyó tekereg

a magam
alkotta gránitból körmömmel vésett alakon
a szürkület ölt ruhát, meztelen testünk
fontam egybe, néhány kőszilánk mint pár szög Jézus
tenyerében vérzik bennünk és a remegésünk
ad ritmust az időnek,

lennék farizeus
csak nem tudom, miként emeljelek piedesztálra,
hogyan imádjalak oltárod előtt térdelve,
mígnem ráunok az egy-hitre,

mint dőre
naivitás hiszékeny lelkem faragom csontig,
s válok megunt dísszé feszületeden, olvasód
egy imájává, egy dallammá, mindaddig amíg
az orgonapedálon széttaposol és kidobsz