Ki nem találom, de egyre kutatom
mi ez az egész mi átölel.
Hagyom, hogy repítsen el,
még távolabb, tán a csillagokig!
Vagy inkább csak idáig,
pont ahol most vagyok
tegyen a földre, hogy ne szédüljek.
Hang nélkül kiáltsa, hogy: szeretlek,
és maradjon velem, ha már boldogság.
Ha pedig álom, akkor se menjen tovább
ez az érzés mi úgy ölel, és átfesti a napot.
Rozsdabarnára a bánatot,
tiszta kékre a könnyek sóját,
égő vörösre a vér szavát,
napmeleg sárgára anyám mosolyát,
roppanó zöldre mindent, ami fájt,
aranyra festi gyermekem lépteit,
csillogó ezüstre kedvesem dalait.
Boldogság, vagy álom... Már nem kérdezem,
csak hagyom, hogy itt legyen, hogy érintsen.