A lustán nyújtózkodó város dohogása, monoton zaja mászott fel hozzám a hegyre, ahol álltam. A reggeli pára óvatosan követte a város tervrajzát. (Már ezerszer láttam a reggeleket, már ezerszer próbáltam valósággá szerkeszteni az embert.) Eszembe jutottak dolgok, de ezek már csak gyenge absztrakciói voltak az ember sok ezer éves múltjának. Ilyenek például: Platón metafizikája, a halál esztétikája, mint Jézus haláltusája a kereszten; az Édenkert mint sivár pusztaság, az élet kiszáradt fája – végjáték ez, hosszú utazás; a Kozmosz, melyet felépített magának az ember, ceremóniahelyek: a Pantheon és a firenzei dóm – a szent enklávék szimbólumai; a kopernikuszi fordulat, Gauguin Barbár meséje – a csodaváró női arc; Wagner végtelen zenéje – és ha már itt tartok: Nietzsche küzdelme Parsifállal; Bosch démoni arcai, barbárok vagy inkább állatemberek imái egy tárgyért, pénzért, hatalomért (ennél jobban nem írhatom le őket); a bennünk versengő Prométheusz és Apolló, az existere: kimagasodni a semmiből, vagyis a választás szabadsága és felelőssége; a Faust egy példánya, Leopold Bloom egyetlen napja, az idő homályából felderengő Combray; átjárók, balkonok és kertek: megszerkesztett változatai az esztétikának; a mediterráneum kék ege és naplemente Capriban, a levendula illata nyári ablak alatt, egy extatikus szerelmi délután; az értelemmel megtöltött világ, és hogy az ember lényege nem csak botorkálás az időben.

És még mindig azt mondod: megmagyarázhatatlan az ember!