Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy nagyon mohó költő,
aki állandóan verseket írt és azt akarta, hogy mindenki csak az ő versét hallgassa.

Felkereste a verebet:
- Kedves veréb! Hallgasd meg a versemet!- de a veréb nem hallgatta meg ,
elrepült.
 Aztán felkereste a kutyuskát:
- Kutyuska! Hallgasd meg a versemet! – de a kutyuska nem hallgatta meg,
mélyeket szippantott a költő nadrágszárából , prüszkölt és odébbállt.
Aztán a költő felkereste a nagyszakállú , ősz öregapót, de a nagyszakállú, ősz öregapó sem akarta meghallgatni a versét.
 
Telt , múlt az idő. A költő egyre több verset írt. Már versekkel volt tele az egész szobája,
sőt még a konyha is.
  Dehisz ezeket a verseket nem hallgatta meg senki – morfondírozott – Akkorhát felolvasom a Napocskának.
  De a  Napocska bebújt egy felhő mögé, nem hallgatta meg a versét.
- Sebaj! – töprengett tovább a költő – Akkor felolvasom a Holdnak!
Mikor a Hold feljött, nagyot ásított. Azt mondta: Hagyj engem aludni! Elég macska nyivákol a fülembe és a költő fejéhez vágott egy faágat.



A költő szomorúan ballagott haza. Kezében a versesfüzetével.

Végső elkeseredésében
 gondolta felkeresi a nagy varázslót , hogy az majd segít rajta.

Ment , mendegélt hetedhét sarkon túlra. Bekopogtatott nagy zihálva a varázslóhoz.
Elhadarta, hogy ő verseket ír és nem hallgatja meg senki.
Mitévő legyen most?

A nagy varázsló megvakarintotta csúcsos süvegét  és egy dobozt nyújtott át a költőnek.

  A költő hazafutott a dobozzal. Nagy izgalommal bontogatni kezdte.

Hát csodák csodájára egy vadonatúj ,
hófehér számítógép volt benne.

  A varázsló levelet is írt…
De a költő nem olvasta el, hiszen ő csak a saját verseit szerette olvasgatni.
 
Viszont talált egy kapcsolási rajzot

és ő kötött,
bütykölt,
bogozott,
húzott,
tekert,
dugdosott,

mígnem csak láss csodát, beindult a masina.


Szuszogott,
fújtatott,
surrogott,
sercegett -

Ám a költő nem tudta mit kezdjen vele.
Ettől még nem hallgatják meg a verseim ! – fortyogott magában és
odasétált a nagy piros telefonhoz
felmászott a tetejére, nagy nehezen
letaszigálta a telefonkagylót
és ugrálni kezdett a számokon;
majd hatalmasat kurjantott a telefonkagylóba:
- VARÁZSLÓ! MIT TEGYEK A MASINÁVAL?

- Van egy kisebb doboz is a nagy dobozban, nyisd ki.
  Ami benne van, azt csatold össze a hófehér számítógéppel akapcsolási  rajz szerint,
majd dugd be a malacorrú konektorba.
 
A költő így tett. A kapcsolási rajz szerint összedugta a hófehér számítógéppel a fura szerkentyűt és bedugta a malacorrú konektorba.

Majd újra a piros telefonhoz sétált és  úgy süvített bele, hogy  a varázsló teljesen megtántorodott a hangjától. 


A varázsló nagy nehezen, kézzel, lábbal, varázspálcával elmagyarázta neki,
miként tehet föl verset egy internetes irodalmi oldalra,
s attól kezdve a sosem hallgatott költő versét százak olvasták és ő nagyon boldog volt.
Egyre több verset írt . De már nem lett vele tele a konyha.
A számítógépbe pötyögte írásait. A régieket is. S a papírokat egy nagy talicskán kihordta a ház elé.
  Óriási hegy lett belőle.

A költő hálás volt a varázslónak hogy végre olvassák verseit.
   


   Mígnem egyszer bajba nem sodorta mohósága...


Túl sok verset tett föl az irodalmi oldalra.
Ezért az irodalmi oldal vezetője megharagudott rá és kizárta az irodalmi oldalról.



Most mi lesz velem? – zokogta a költő – A varázsló segített rajtam de én mohó voltam.
Túl sok verset tettem föl az irodalmi oldalra.

Elhatározta, hogy újból felkeresi a varázslót, aki végül megnyugtatta:
- Ne sírj, kedves költő. Keresünk neked egy másik irodalmi oldalt,
ahol megint olvasnak majd.
  De ígérd meg, hogy soha többé nem leszel mohó
és nem teszel föl sok verset.

- Megígérem! – szipogta a költő –
s azután  minden jóra fordult: Ő nem írt túl sok verset.
Az irodalmi oldal vezetője pedig nem haragudott meg rá
és nem zárta ki őt az irodalmi oldalról.

Azóta is boldogan él - s ha meg nem halt -
valamelyik netes portálon 
talán meg is találjátok őt !

Itt a vége, fuss el véle!



VÉGE