Kiadták a papírjaimat és az utolsó fizetésemet. Most egy kicsit sajnáltam, hogy a terveimnek vége lett, de sebaj! Van pénzem, Lali az enyém - legalábbis azt hittem akkor. Birtokolni akartam őt, nem engedni el magam mellől egyetlen percre sem. Tudtam, hogy helyes, formás alakja van, és őrjítő mosolya. Minden lány őt akarta, és sokan hozzá is jutottak addig, de most már nem dolgozom, majd vigyázok rá!

Nappal nagy csavargások a haverokkal, aztán szenvedélyes éjszakák Monoron. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas és gyönyörű a felnőttek élete!

A ház a főút melletti erdő túloldalán volt. Egyetlen utca kanyargott a fák mentén. Éjjel pislákoló fények jelezték, hogy itt is élnek emberek, ha távol is egymástól.
Lali anyja elvitte a bútorok felét, a megmaradtak koszosan árválkodtak a házban elszórtan. A tűzhelyen az öt éve útra kelt bableves nyomai, a földön üres üvegek. A hatalmas telek fölött ember magasságú gaz vette át a teljes uralmat. A cseresznyefa árnyékában egy láncra vert komondor küzdött száraz kenyéren és vízen az életéért. A nyár elején lehulló cseresznye volt a csemegéje.

A nappali kalandozások után ide tértünk haza. Az állomásról az erdőn át vezetett a legrövidebb út. Féltem, úgy éreztem, nem vagyunk egyedül. Lali szorította a kezem, és nevetett, de amikor megálltunk, ő is hallotta, hogy lépések alatt reccsen az ág mögöttünk, aztán elcsöndesedik. Elindultunk, és jött az idegen is. Lali vastag botot vett magához, hogy megvédjen, ha kell.

Szerencsésen megérkeztünk, és magunkra zártuk az üvegajtót, mintha az bármiféle biztonságot is nyújtott volna... Pár perc múlva lépések zajára lettünk figyelmesek, aztán, mint ha rádió szólt volna a padláson. Aznap nem szerelmeskedtünk. Hajnalig hallgattuk a furcsa zajokat, és arról beszélgettünk, hogyan szabadulhatnánk meg vendégünktől.

Másnap Lalival és a nagybátyjával felmásztunk a padlásra. Mindent egyenletesen és vastagon fedett a por, a világítóablak alatti kis asztalt is, a rajta lévő könyvvel. Bármerre indultunk, pókháló ragadt az arcunkba, hajunkba.
A fiúk deszkákkal beszögelték a padlás ajtaját kívülről, majd nagy nehezen ledöntötték a hosszú létrát, mely darabjaira hullott földet érve.

- Na, a barátunknak új búvóhely után kell néznie! - és nevettünk, amikor másnap este hallottuk a lépéseket az erdőben, mögöttünk. Tévedtünk. Nem tudjuk, hogyan, de minden alkalommal jött velünk az erdőn át, és hajnalig járkált, rádiózott fölöttünk.

Lali munkára adta a fejét. Gyereket akartunk, ahhoz meg kell a pénz - no és jó lett volna már rendesen enni, naponta legalább egyszer. A fővárosban csomagokat szortírozott a postán. Egyik este hiába vártam az állomáson, nem jött. A következő vonattal sem. Egyedül indultam el az erdőn át, a ház felé... Ágak roppantak pár lépéssel hátrébb. Borzongás futott át rajtam, egyre gyorsítottam lépteimet, majd heves szívdobogással zártam magamra az üvegajtót. Perceken belül már hallottam is fentről a jól ismert zajokat.
Ágyba bújtam, de nem tudtam elaludni. A szívem úgy verte mellkasomat, mint egy légkalapács. Tódult a vér az agyamba, remegett az egész testem, verejtékben úsztam. Nem tudtam gondolkodni, káprázott a szemem, és a rettegés mindent elborított...
Meg kellett szólalnom, ordítani, már nem érdekelt, mi lesz tovább, csak szabadulni ebből a rémálomból. Bármi áron. Akár meghalni is, csak legyen már vége!

- Hallgass már el, vagy gyere le, a kurva anyádat! Hagyj végre aludni, vagy gyere ide, és mutasd a mocskos pofádat! -ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
Csönd lett, és elaludtam - vagy elájultam - ki tudja, de soha többé nem recsegett az ág mögöttünk az erdőben, és nem hallottunk zajokat a padlásról.

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)