Éreztem, hogy nem az idei lesz a kedvenc telem. Lelkem ezer darabra hullva várta, hogy történjen végre valami, de nem reménykedhettem semmiben. Továbbra is írtam nagy monológjaimat levélben, Dávid néha felhívott telefonon. A beszélgetésektől mindig megnyugodtam pár órára. Aztán ismét kérdések hada lepett el, és sehogyan sem kaptam választ soha, semmire. Fáradt voltam, kialvatlan, és zavarodott.

Két hét múlva megérett bennem az elhatározás a szakításra, s elküldtem neki egy korábbi versemet ennek nyomatékául. Természetesen megbántam, és kívántam neki kellemes ünnepeket, meg boldog új évet is. Kivételesen én is megkaptam mindezt. Majd' kibújtam a bőrömből, amikor megláttam a fiókomban Parázs levelét. „Kedves Ködmadár!” - kezdte, s aláírásként ez állt: „ Griff apó”.
„Jézusom, megint mi ez a hangvétel? Jó, hogy nem Tisztelt Ködmadár és Parázs Dávid elnök! Akkor iktató számot is írhatott volna valamelyik sarkába...”

Tisztában voltam vele, hogy már csak a következő évben beszélhetünk. Írhatnám, hogy türelmesen vártam, de ez akkoriban nem tartozott az erényeim közé. Magamba fordulva, sírdogálva gubbasztottam munka után a konyha sarkában. Szilveszterkor is. Kicsivel éjfél előtt pittyegett mellettem a telefonom, sms-t kaptam. Felragyogtam egyetlen pillanatra, de csak Józsi volt, a régi kedvesem.
- Hogy vagy? - indította a beszélgetést udvariasan, s én részletesen elmeséltem neki.
Szakításunk után a legjobb barátommá lett, vele mindent meg tudtam beszélni mindig. Ha annak idején nem sértődöm meg, mert nem volt hajlandó akkor rögtön feleségül venni, talán boldogan élnénk együtt azóta is. Tehát régen sem voltam türelmes. Az önismeretem azért szépen alakul...
- Jobb lenne, ha megszabadulnál tőle, ez a pasas maga az ördög! – osztotta Józsi a bölcsességet.
- Igazad van, megjártam vele a poklot. Én is ezt a tanácsot adnám magamnak a te helyedben, csakhogy képtelen vagyok rá! A gondolatba is belepusztulok, hogy nem láthatom többé! Mára már semmi más célja nincs az életemnek, csak az, hogy hozzá érhessek!
- Rég találkoztunk, beszélgetnünk kellene! Készülök Pestre, majd szólok, ha már tudom az időpontot. - Ebben maradtunk.

„Megint valami, amire várhatok. Isten, ha létezel az égben, könyörgök, ne csak a szart zúdítsd a nyakamba mindig váratlanul, néha meglephetnél egy kis örömmel is!”
Megtörtént. Parázs hívott, hogy másnap jutna rám egy kis ideje. „Nem sok, de az is valami, legalább láthatom” A reggeli készülődés közben egy belső hang ébresztgetett: Nem kell nagyon kicsípned magad, csak azért hív, hogy szakítson veled! Elég lesz egy kis rúzs, úgy sem lesz alkalmad összekenni vele!

Másnap az irodában szóltam délben, hogy elmegyek, és nem jövök vissza.
„Ha ez most kirúg, úgy sem vennék itt hasznomat ma már, az biztos!”
- De jó sapid van! - nyomott alá két puszit, amikor odaértem hozzá a metró folyosóján. Pocsékul éreztem magam, és tudtam, úgy is nézek ki. A szemfogamat nemrég kiműtötték, szemem alatt sötét karikák... Jól esett volna, ha mondd valami kedves bókot, bár éreztem volna, hogy hazudik. Legjobb lett volna, ha közli, milyen szörnyen festek, és ott hagy a csudába. Másképp döntött.

Bementünk egy gyorsétterembe, ahol csipkebogyó teát kértem. Már akkor tudtam, hogy ennél jóval ütősebb italra lenne szükségem, amikor „meghitt” sarkot kerestünk. Kedves mosolyát már nem hozta az asztalhoz, a pultos lánynál hagyta megőrzésre valószínűleg. A szemembe nézett, hogy láthassam, mennyire komolyan beszél, ápolt kezei az asztalon nyugodtak, hogy láthassam. Már tudta, hogy jól olvasom a jeleket. Legszívesebben az asztal alá bújtam volna – legalább figyelhetem volna lábfeje rezdüléseit.

- Nem vagyok szerelmes beléd, te pedig belém szerettél - kezdte. - Szoktak lenni 2-3 hónapos kalandjaim, de veled ezt nem lehet megcsinálni. Mit mondtál volna, ha az elején közlöm, hogy csak ennyire vagyok hitelesítve? Te ennél többet akarsz. Ne találkozzunk többet.
Küzdöttem a tea-piramissal.
- Hogy a fenében lehet ezt a vacakot kibontani?
Elvette tőlem, s egyetlen nyugodt mozdulattal megszabadította a filtert a papírtól. Idegesen lóbáltam a forró vízbe, és nem mertem ránézni Dávidra. Remegett a kezem.
- Akarsz mondani valamit? - kérdezte, mert úri ember ad lehetőséget...
- Mit mondhatnék? Döntöttél, nem?
- Döntöttem, de érdekel, mire gondolsz! Mit szóltál volna hozzá, ha az elején közlöm, nem lehet több három hónapnál?
- Nem tudom. Az elején nem így éreztem magam, és nem így éreztem irántad. Talán belemegyek, és most három boldog hónap után könnyebben viselem, mint most, megalázva, meggyötörve, megsemmisülve... Vagy nemet mondtam volna, és nem züllök idáig.
- Zavar, hogy engem hibáztatsz azért, amiért ide jutottál. A leveleidben is engem okoltál, és ez bánt engem.
- Dehogy! Magamról írtam, a vágyaimról, a sóvárgásról, a reménytelen álmaimról.
- Nem vagyok beléd szerelmes! - ismételgette sokadszorra.
- Ne haragudj, megyek - és belebújtam a kabátomba. - Nem vagyok képes tovább hallgatni ezt.
- A teádat nem iszod meg?
- Köszi, nem. Kevés benne a cukor, már nem kívánom – és nem akarok még sírni is előtted...
- Az utcára lépve arcomra fagytak a könnyek. „Nem bőghetek. Otthon mivel magyaráznám meg? Nem tehetem, pedig jó lenne megkönnyebbülni. Hogyan szabadulhatnék ettől az érzéstől?”
Na ugye, hogy mindig, mindennél lehet rosszabb...!

Megálltam a metró kijáratánál egy cigire. Háttal az étteremnek, ne lássam, ha Dávid kijön. Tudat alatt talán abban reménykedtem, hogy átölel hátulról, és a fülembe súgja: Na jó, kapsz két boldog hónapot.

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)