Kui János A miniszter Az élete igazán akkor kezdődött, mikor elhagyta a családot. Nehezen indult, nem tanult. Pedig esze volt, csak sokáig parlagon hevert. De még időben beérett a feje lágya, s be akarta bizonyítani, hogy az állítás hamis. Megmutatja ő a cudar világnak, hogy ember lesz belőle. Akkor érkezett Nicu a városba, a házak sűrűjébe. Hogy ki az a Nicu, senkit nem érdekelt. - Nicu vagyok, az az ember, ki jó barát a gyermekekkel. Szeretem őket, ők tartanak életben. A kisfiú Kálmán, aki elhatározta, hogy kimozdítja helyéből ezt a cudar világot. Landol a gép, és kiszáll belőle Nicu. Látogatóba érkezett a megyeközpontba, abba a mai szennyes városba, mely mostani létét neki köszönheti. Érte egy magyar kisvárost tüntettek el. Igencsak jó hangulatban érezte magát a Mester, mikor a helikopterből kiszállt. Rögtön az irodájába ment, és munkához látott. Kálmánt, az utcafiút hívatta magához, és beszélgetett vele: nagyhajú, barna, koszos, de nagyon jó eszű legényke lett belőle. Mikor a Főnök elárulta, hogy ő Nicu Kálmán arca mosolyra derült. Előadta az elvtársnak, hogy ő imádja. Soha nem látott jobb embert nála. A Főnöknek jól esett, dicsérte Kálmánt, s megígérte: kinevezi főnöknek a minisztériumba. A fiú menten elutasította. – Nem akarok főnök lenni, mások sem akarják. Ha Ön mégis ragaszkodik hozzá, engedelmeskedek. Elmondta, hogy különböző módon pénzt keresett, s a bankban szaporítja. Kálmán tiszteletére Nicu hatalmas ünnepséget szerveztetett vendéglátóival. A mulatság kellős közepén kiállott az erkélyre, és megfogadta, hogy teljesen tönkreteszi a finom öltözetbe bújtatott fiút. Ott a tömeg előtt fekete koromba mártotta ujjbegyét, s a fekete foltot tenyere közepére helyezte. Magasba emelte, és azt mondta: - ilyen elégett embert csinálok belőle. Filmvetítésekkel folytatódott a program. Az új város látképe jelent meg a vásznon, s ott is hatalmas tömeg táncolt, mulatott féktelenül. Kálmán ott látta magát a képen, ifjú lendülettel, felszabadultan ropta a táncot. A Főnök meg erőszakkal csókolta az akadémikus asszony fehér vállát. A Központi Bizottságtól érkezett brigád elkezdte az ellenőrző- irányító munkát. Nicu Kálmánhoz is elment, látni akarta: milyen körülmények között él a fiatalember? Nagyobb szegénységet, nyomorúságot a Kálmánénál, sehol nem látott. Kálmán szerencséjének híre hamar szétterjedt szülőfalujában, kiváló szellemének, tehetségének tudták be rövid életének nagy sikereit. A magyartanára irodalmi kört szervezett, s azon ős is részt vehetett, ekkor már jóképű, izmos ifjúvá fejlődött. Későig dolgoztak a körösök, Kálmán késő éjszak a nővéréhez ment, az beengedte, de nem volt, hol aludnia. Bekopogott régi tanítványához: Virághoz, aki szép barna nő volt, s egyedül lakott. Hosszú beszélgetés után együtt feküdtek ágyba, nem aludni akartak, annál sokkal jobbat tudtak. Összeborultak, csókot adtak, és kaptak, forrt már bennük a vér; nem nyújtották tovább: átnyújtották egymásnak a forró falatkát. Benne volt a csomagban, hogy még találkoznak, tudásukat összemérik, és együtt használják. A bukaresti országos magyar irodalmi versenyre ő isi eljutott: megnyerte az első helyet, s csak a díjosztáskor tudta meg. Annyiszor hallotta a nevét, hogy főnökei, kollégái megjegyezték. Egy kutyás nő is volt a részvevők között, ő szólította meg, hogy jól érezhetik maguk, ha összemelegednek. Tanárok, tudósok ismertették kutatásaik eredményeit: meghívták Kálmánt, hogy velük dolgozzon! Sokáig kutatott, aztán abbahagyta: híre elszállt a Központi Bizottságba,s főtitkárrá választották egy gyenge tartományba: gondja akadt bőven, de mindent megoldott. Nicunak most az jutott eszébe: nagy szükség lenne egy jól képzett tanügyminiszterre, s úgy látta, hogy legjobb lenne tudós Kálmán, ameddig meg nem öregedne. Kálmánra most megint felfigyeltek. Meggyőződésük volt, hogy ő lesz a legjobb miniszter. Virágot főtitkárnőnek maga mellé vette. Őt is rendre tanította, Virág vigyázott is rája, anyjától tanulta, és nagyon szerette. Végezték a munkájukat, s nagyon elfáradtak bele. Pihenés következett, elhagyták a fővárost. Régi, szeretett vidékükre utaztak. Pétert keresték fel legelőbb, aki a betegséggel küszködött. Tudott mindent Kálmánról, s felhívta a figyelmét: tiszta legyen minden tette, ne adja el magát apró banikért. Saját pénzét Kálmán őrizte, nem hagyta elveszni a legkisebb értéket megbecsülte. – Épül az ország, látod-e, Péter? Az iskolában tanulnak, és rend lesz, míg én lehetek a miniszter. Péter hitte, és Virágban bízott, nemcsak a szerelemben volt kitűnő, munkáját is úgy végezte. – Most már nem megyek innen el – mondta meggyőződéssel Kálmán - míg el nem beszélgetek az otthoniakkal. Meg kell köszönnöm nekik, hogy segítettek kimászni a gödörből. Pistának aztán mindent elmondott. Azt emelte ki, hogy az ő törekvéseit ők vitték sikerre. Az országos irodalmi versenyen első díjat nyert, a kulturális miniszterséget most is ellátja, s közben még lehetett egy tartománynak első titkára. Ez volt az élete a miniszter úrnak, nem tudta még akkor, hogy fölötte hideg szelek fújnak. Visszarendelték a szabadságából, s Kálmán megérezte, hogy az nem jót jelent. De mentek, mentek, s újra visszaértek a tüzes katlanba. Eszébe jutott az okos Nicunak, hogy amit fogadott, most már végre kell hajtani. Éjszakára magához rendelte Kálmánt, készen volt a tüzes kazán, s a pribékek hírtelen bevetették. Elégett testéből Nicu annyit kivett, amivel a népünnepélyen megjelenhetett. A fekete éjszaka nem akart múlni, a pribék jól aludt. A gyülekező nép hangos ricsaja ébresztette, s fekete eleganciában ment ki az erkélyre. Az ő stílusában hörögve hirdette, hogy ezt az ünnepet Kálmán emlékére rendezte. Felmutatta tenyerét, a nép felhördült, ott látta a fekete foltot a pribék tenyerén. Nemcsak magát ajnározta, másokat is megfigyelt, s ha veszélyest talált közöttük, azt rögtön elégette. Boszorkányt, kuruzslót nem láttak benne, amit összehordott a nép előtt, demokratikus sikernek nevezte. Benézett a temetőbe, és korholta Kálmánt, s azt mondta: azért jutott Kálmán ide, mert mint legjobb minisztere, sohasem követte, nem volt neki híve soha.