// k.kabai lórántnak //

Ablaknál utazom
gyaur zajban,
s a pánikroham
hogy végre elült,
mindegy is,
autóbusz álcáján,
villamos illúzióján,
vagy valódi vonaton utazom,
mert közben nyitott szemmel álmodom,
naplementébe borult tekintettel,
úgy, hogy végig tudom:
mániás lettem, igen, mániás,
én, Málik Roland,
néhai óvodás,
példás éltanuló,
szépreményű ifjú,
veszélyes sebet kaptam
az életem háborújában,
férfikor forradalmán,
mániás lettem,
mese nincs,
rögeszmés,
eszme nélkül,
az sincs,
reménytelen álmodozó,
járó halott, egy rögdög —
és ebből most tényleg
nincs kiút, Istenem,
tart, amíg tartok, ezt hiszem.

Szép ez a táj, szép vagy világ,
csak milyen kár,
nincs már szívem,
se eszmém hozzád,
s benned szaladva hontalan
elönti gabonám a hajló gondolat:
mindenütt jó,
de a legjobb sehol,
mert anyám fia nem okés,
apám kölyke nem kemény,
bátyám öccse nem virgonc már,
papó unokája a messzi múltban jár,
Ruzsin hercege száműzetésben,
a balszélső eltűnőben.
Már zene van benne és körülötte,
gyenge fénye egy álom szülötte,
a cigány nem tőle kér tüzet,
a kalauz se kér semmi jegyet,
észre nem venni őt —
Nap előtte,
Nap utána:
most alélva forog egy izzó mezőn.