Új regisztráció esetén igazold magad itt ahhoz, hogy jelentkezésed elfogadhassuk: bartalovicszoltan@gmail.com
vagy ezen a telefonon:
+36205155301
CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
CINKEfészek Antológia 6.
Szt. Mártonnak ajánlva
Kedves alkotók!
Hatodik Antológiánkat 2016. június 23-24-i CINKEfészek Fesztiválra jelentetjük meg, két napos fergeteges műsorral egybekötve. Az idő rövidsége miatt azonnal várjuk azokat a műveket, melyeket örömmel látnátok viszont nyomtatásban is. A bekerülés lehetősége hasonló elv alapján működik, mint az előző öt kötetben való szereplés. A rutinosak tudják, akik most találkoznak ezzel a lehetőséggel először, olvassanak vissza itt, a fórumokban az eddigi könyveink kiadásainál.
Az alkotásokat ebbe a fórumba töltsétek föl, hogy ne kelljen mindenütt keresgélnünk a meg találásukért.
Mivel a Szent Márton 1700-as évfordulójára kiírt pályázatunkra kevés pályamű érkezett, ezért az is ebben a könyvben kap helyet.
A CINKEfészek Antológia 6.
Szent Mártonnak ajánlva
Könyvünk várhatóan 2016. július 29-én elkészül.
S ha így lesz, a július 30-i fesztiválunkon megtartjuk a könyvátadó ünnepélyünket is.
Táblázatot készítettem az egészről. Ha valaki nem értene valamit, kérdezzen bátran.
NÉV | VERS db. | PRÓZA db. | FESTMÉNY db. | FOTÓ db. | ANTOLÓGIA OLDALSZÁM | SZT. MÁRTON OLDALSZÁM | FORINT | FIZETENDŐ | JÁRANDÓ PÉLDÁNYSZÁM | PLUSZ IGÉNYELT PÉLDÁNY |
Áfra Piroska | 2 db. | 2 oldal | 5.000.- | 5.000.- | 2 db. | |||||
Babosné Nagy Zsuzsanna | 11 db. | 6 oldal | 1 oldal | 17.500.- | 15.000.- | 7 db. | ||||
Bajusz József | 9 db. | 1 db. | 6 oldal | 15.000.- | 15.000.- | 6 db. | ||||
Balázs Gyöngyi | 4 db. | 4 oldal | 10.000.- | 10.000.- | 4 db. | |||||
Bartalovics Angéla | 9db. | 4 oldal | 1 oldal | 12.500.- | 10.000.- | 5db. | ||||
Bartalovics Zoltán | 16 db. | 11 oldal | 2 oldal | 32.500.- | 27.500.- | 13 db. | ||||
Botz Istvánné | 3 db. | 3 oldal | 7.500.- | 7.500.- | 3 db. | |||||
Bujtor Evelin | 2 db. | 1 oldal | 1 oldal | 5.000.- | 2.500.- | 2 db. | ||||
Domokos Edit | 8 db. | 14 db. | 11 oldal | 27.500.- | 27.500.- | 11 db. | ||||
Gátfalviné Dani Mária | 3 db. | 2 oldal | 5.000.- | 5.000.- | 2 db. | |||||
Győri Zsigai Klára | 2 db. | 1 oldal | 1 oldal | 5.000.- | 2.500.- | 2 db. | ||||
Halász Zsolt | 4 db. | 3 oldal | 7.500.- | 7.500.- | 3 db. | |||||
Horváth Erzsébet | 10 db. | 6 oldal | 15.000.- | 15.000.- | 6 db. | |||||
Kis Áfra Mária | 2 db. | 2 oldal | 5.000.- | 5.000.- | 2 db. | |||||
Kovács József dr. | 1 db. | 1 db. | 2 oldal | 5.000.- | 0.- | 2 db. | ||||
Kutai Tamás | 6 db. | 6 oldal | 15.000.- | 15.000.- | 6 db. | |||||
Lénárd József | 2 db. | 1 oldal | 2.500.- | 2.500.- | 1 db. | |||||
Madaras Zoltán | 14 db. | 9 oldal | 22.500.- | 22.500.- | 9 db. | |||||
Markovics Anita | 2 db. | 2 oldal | 5.000.- | 5.000.- | 2 db. | |||||
Miháldineczné V. Angéla | 1 db. | 1 oldal | 2.500.- | 2.500.- | 1 db. | |||||
Mihálszky Judit | 2 db. | 9 oldal | 22.500.- | 0.- | 1 db. | |||||
Olasz Irén | 15 db. | 10 oldal | 25.000.- | 0.- | 1 db. | |||||
Pap Erzsébet | 4 db. | 3 oldal | 7.500.- | 0.- | 1 db. | |||||
Petre András dr. | 7 db. | 19 db. | 6 oldal | 16 oldal | 87.500.- | 15.000.- | 7 db. | |||
Polányi Ilona | 13 db. | 8 oldal | 20.000.- | 20.000.- | 8 db. | |||||
Rékai Lilla | 1 db. | 2 db. | 3 oldal | 7.500.- | 7.500.- | 3 db. | ||||
Rembeczkiné Kovács Aranka | 1 db. | 2 oldal | 5.000.- | 0.- | 1 db. | |||||
Sudár Sarolta | 4 db. | 2 oldal | 5.000.- | 0.- | 2 db. | |||||
Szabó E. Éva | 1 db. | 8 db. | 9 oldal | 22.500.- | 22.500.- | 9 db. | ||||
Szűcs Judit | 5 db. | 1 oldal | 3 oldal | 10.000.- | 2.500.- | 2 db. | ||||
Tallászné Horváth Mária | 1 db. | 3 oldal | 7.500.- | 7.500.- | 3 db. | |||||
Tánczos András | 1 db. | 4 oldal | 10.000.- | 0.- | 1 db. | |||||
Tárnok Mihály | 2 db. | 1 oldal | 1 oldal | 5.000.- | 2.500.- | 2 db. | ||||
Teleki Klára | 1 db. | 1 db. | 2 oldal | 5.000.- | 0.- | 3 db. | ||||
Tóth Ágnes | 3 db. | 2 oldal | 5.000.- | 5.000.- | 2 db. | |||||
Tumpek Anikó | 3 db. | 2 db. | 2 db. | 8 oldal | 20.000.- | 20.000.- | 8 db. | |||
Várkonyi Judit | 12 db. | 6 oldal | 1 oldal | 17.500.- | 15.000.- | 7 db. | ||||
Vörös Ferencné | 2 db. | 1 oldal | 1 oldal | 5.000.- | 2.500.- | 2 db. | ||||
38 alkotó | 124 db. | 15 db. | 50 db. | 50 db. | 162 oldal | 38 oldal | 510.000.- | 322.500.- | 130 db. |
A könyv 211 oldalas, ebből 69 oldal színes tartalommal. 1 oldal bekerülési költsége 2.500.- forint. 212 db. könyv lett rendelve a 8 db. köteles példányokkal együtt. A 212 db. könyv nyomdai ára 530.000.- forint.
A hétköznapi világ, hétköznapi verse
Szívem helyén kukucskál ki a lelkem
Aztán a felhők mögé bújik
Nem ragyog a táj
Fényét hárpiák lopták el
Hogy szabadságának lángjai elapadjanak
Felfalták bélpoklos akaratukkal
Melyekben úgy ülnek tövises fogaik
Akár a rémálmok a horror-színház kakasülőjén
Vágyakozva harapnak beljebb és beljebb a testbe
Ím, lyukat láttatván a kíváncsi szemlélőknek
Kik, kiállításként tekintik meg a fájdalmat
Mint érdekes állatkerti kifutót
Hol néha, néma koncot vetnek a kósza érzéseknek
Hogy holnap is életben maradjanak
Kell sós könnyük, táplálni a sivár lelkek sivatagának, édes oázisát
Kínnal, verejtékkel mosdatva a kíváncsi vak szemüregeket
Melyek, lecsukott pillái mögött a remény szikrái gyúlnak
Ébredj! – suttogja hangjuk
A szórt fényben pedig a hárpiák haldokolnak
Fekete csontjaik vérvörösre festik a lenyugvó nap sugarait
Ne félj! – hazudják, bizarrul mosolyogva, rikácsoló, mézédes hangjukon
Holnap újra eljövünk, hogy felfaljuk a lelked!
Mert életörömöd kínja táplálja vágyaink!
Majd sót hintenek sebeimre, sárral betapasztva az üregeket
Fagyos hús illúzióját keltik
Aztán hamuvá válnak, melyet a szél ragad fel
Viszi magával őket, mint megannyi égő rózsaszirmot
Teret adva a kétely vadvirágainak
Melyek lekaszálják az öröm még megmaradt nárciszait
Aztán kereszteket növesztenek a bőr alá
Majd sikoltva vágják ki az érzéseim mocsarává degradálódott testből
A reggeli imát, hogy a mai nap talán jobbá váljon a világ, melyben élek
Így megy ez, míg kiáltásom el nem hal a messzeség ködében
Rommá épített, védtelen erődítmények zugaiba is bekúszva
Fészket nem épít a suttogó, közönyös remény, mellyel magamra maradtam…
A vadász lelke
Ti csillagport rúgó
Felriasztott
Ősi totemek
Mondjátok
Óh, mi lett veletek?
Merre jártok?
Ismertek-e szelet, vizet, földet, tüzet?
Láttatok már igaz emberi lelket?
Melyet megzabolázni
Még néktek sem lehet
Tudjátok, hogy miért bolyong?
Mi okozza örömét?
Mi bántja szívét, lelkét?
Vadászotok galoppozva
Csökkenti az iramát
Ti pediglen bólogattok
Ő igazán jó barát.
Zabolátlan tűzzel teli
Lélek, amely elemészt
De csak akkor, ha nem leli
Rabságában békéjét.
Szabadságba vágtat hát
Vadászva totemét
Állatát, lelkét
Néha tépi, szaggatja testét.
Ti totemek segítsétek
Bölcsességet adjatok
Lelke jusson nyugalomba
Találjon célt, szép napot.
Adjátok hogy pille szárnyon
Boldogsága rátaláljon.
Tudja, merre vigyen útja
Íját mindig célra tartva.
S ha megleli a célját
Tegye jól a dolgát
S vesse el búját, baját.
Lépjen előre egy szebb és boldogabb jövőbe.
Tavasz
Langyos szellő kél
Suttogja bambusz hárfán
Itt a kikelet
Cinke
A sok kis cinke
Oly’ picinyke, de együtt
Ők már mind egy raj
Tallászné H Mária
Asztmás vasaló
– Megjöttem! Mit csinálsz Barbikám? Csak nem alszol vasalás helyett?! Gyanúsan csendben vagy – nyitottam rá a szobaajtót unokámra, aki - ki tudja milyen rejtélyes meggondolásból - magára vállalta a vasalást.
- Pssszt! - Mutatta az ujjával, hogy hallgassak, és figyeljek inkább a kedvenc régi vasalómra. Ahogy odanéztem, figyelmeztetés nélkül is elakadt volna a szavam, de még a szám is eltátottam a csodálkozástól.
Az én öreg „parázs-zabáló” vasalóm egy balerina könnyedségével siklott, forgott a ruhán, olyan piruetteket csak a legnagyobb jégtáncosok tudnak, mint amit tőle láthattunk. Ha éppen arra volt szükség, hibátlanul rajzolta külső- és belső élen egyaránt a Holdat, de még spiccbe is olyan pontosan beállt, nem győztem ámulni… De nem ám szeleburdi hebrencs módon csinálta ezeket a figurákat, mindegyiknek megvolt az ő jelentése, és az alatta fekvő ruha pontosan értette is, melyik mozdulatnál milyen irányba kell arrébb csusszannia. Lenyűgözött a látvány, gyönyörködtem a vasaló és a ruhák harmonikus összehangolt, könnyed mozdulataiban, még a zenét is hallani véltem. Kis híján felkiáltottam, amikor az én matuzsálemi korú kedves vasalóm egy hosszú sima egyenes szakaszon teljesen felgyorsult, de a végére érve tökéletes biztonsággal állt meg - alig egy pillanatra, és máris sodorta tovább a lüktető ritmus. Vad, egész testében hullámzó mozgásával követte Barbikám kedvenc „pörgős”szoknyája a szamba lüktető ritmusára. Beleszédültem a látványba… Utolsónak maradt a damasztabrosz, öreges, megszelídült, apró libbenésekkel, a vasalót is lágyabb, kevésbé temperamentumos mozdulatokra ösztönözte. Ha tippelhetek, szerintem bécsi keringőt táncoltak. Végül az élével nyílegyenes vonalat húzott a vasaló, könnyed meghajlás, egy pukedli, és az abrosz már hajtogatta is össze magát a legkisebb ránc nélkül.
- Tudod Nagyikám, én nekiálltam vasalni, ahogy megígértem. Amikor láttam, hogyan csinálod, olyan egyszerűnek tűnt, de nekem valahogy nem fogadtak szót a ruhák, ráncot vasaltam a blúzomba, nem is egyet, lecsúszott a vasalóállványról ahányszor megemeltem a vasalót, vagy lelógott a földre. Nagyon elkeseredtem, - A francba, nem lehetek ennyire kétbalkezes! - Már készültem elpityeredni, amikor megszólalt az öreg vasaló a polcon: „Megengeded, hogy segítsek?” … Nagyon meglepődtem, de aztán megengedtem. Elvégre miért is ne szólhatna hozzám egy vasaló! Éppen azért szeretek hozzád jönni, mert mindig történik valami különleges. Odatettem a vasalódeszkára, ő jól teleszívta magát levegővel, lezárta a tetejét, és beleremegett az erőlködésbe, aztán amikor már vörösödni is kezdett, hallottam egy megkönnyebbült kis sóhajt. Félhangosan, inkább csak magának motyogta, mennyire félt. Már régóta nem volt rá szükség, hogy tűzbe hozza saját magát.
Fogalmam nincs, hogy csinálta, de neki szót fogadtak a ruhák, és láttam rajta, mennyire élvezi. Amíg kimentem a konyhába, hogy kakaót készítsek a kedvenc pöttyös bögrémben, örömében teljesen megfeledkezett magáról. Csak táncolt, pörgött, hullámzott az egész szoba körülötte. Még a nagy akasztós szekrény is riszálta a derekát, amikor azt hitte nem látom. Engem is teljesen elvarázsolt, akaratlanul is próbáltam utánozni azokat a hajlékony, lágy mozdulatokat, de a nyomába sem érhettem… Aztán a folytatást már láttad te is.
– Nekem is van egy érdekes történetem a vasalóról, mondhatnám úgy is, hogy megtudtam a féltve őrzött titkát– vette át a szót Nagyi. Akkor még én voltam a kislány, és a nagymamámnál töltöttem néhány napot… Mivel nem kell vasalnom, hozok egy kis almás pitét, üljünk le, és elmesélem azt a történetet
Gyerekként mindig örömmel látogattam el a nagyszüleimhez, akiknél az egy szobás pici házikó számomra valóságos kincsesbányát, mesés birodalmat jelentett. Egyik alkalommal, miközben Nagymama vasalt, arról faggattam, miért van nyitható teteje a vasalónak? Hiszen nem tesz bele soha semmit, csak a sparhelt platniján melegíti. Akkor mondta el nekem ezt a történetet.
– Tudod kislányom, még fiatal asszony voltam amikor kaptam ezt a vasalót, álom volt vele dolgozni. megtöltöttem jófajta parázzsal, és gyönyörű simává varázsolta az ágyneműket, meg a többi ruhákat. Egy idő múlva aztán füstölni kezdett. Ne nézz bolondnak, de néha mintha köhögni is hallottam volna, olyankor kinyitottam a tetejét, kiszellőztettem belőle a füstöt, és láttam, ahogy a parázsból furcsán fel-felvillant egy kis lángocska. Mint amikor az ember futás után zihálva kapkodja a levegőt. Egyre gyakrabban kellett átszellőztetni, már én is köhögtem a sok füsttől. Pont, mint a szomszéd Józsi bácsi, akinek asztmája van a doktor szerint – gondoltam, de jobbnak találtam hallgatni, nehogy bolondnak nézzenek.
Egyszer aztán, - talán későn vettem észre, hogy ismét megtelt füsttel - mintha felrobbant volna. Felcsapódott a teteje, és nem csak a füst ömlött belőle, hanem bizony jöttek a szikrák is, több apró lukat égetve a dunyhahuzaton, de még a kötényemre is jutott belőle. Többé nem tettem bele parazsat, csak így a sparhelten melegítem, lassabban halad a vasalás, viszont ahányszor a kezembe veszem, mindig érzek valami kellemes bizsergést, mintha hálálkodna.
- Nos, vasaló?! Tudom, hogy emlékszel erre az ötven év előtti történetre.
–Nem mese volt az. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. A nagyikád bizony tudta, hogy asztmás vagyok, de akkor más világ volt, tényleg bolondnak tartották volna, ha valakinek elfecsegi. Amikor magunk maradtunk, elpanaszoltam neki, hogy sokszor nehezen kapok levegőt, azért füstöl bennem a parázs. Nagyon megijedtem, hogy megfulladok,a pániktól meg a füsttől aztán még rosszabbul lettem. Sokáig nem is tudtam megszólalni az ijedtségtől.
Nagyon szeretett a nagymamád, mert amikor megkapta az első villanyvasalóját, akkor engem szépen megtisztított, kifényesített, és a szekrény tetejére tett a rézmozsár és a mérleg közé – azt mondta dísznek, de igazság szerint szerette, hogy ott vagyok a szeme előtt, és beszélgethetünk néha, amikor senki sem látta, hallotta. A legjobb, ami történhet egy öreg vasalóval, ha érzi, hogy szeretik, figyelnek minden szavára, törődnek vele, mint egy családtaggal…
- Ne hidd, hogy pityergek, vagy elérzékenyültem volna, csak… Kár is lenne tagadni. Jó volt újra felidézni a múlt eseményeit. No és ez a tánc!!! Boldog vagyok.
Mihálszky Judit
A TÓ SZÍNEI
A festő mozdulatlanul ült a parton. Lábát a vízbe lógatta, bokája körül halk csettintgetéssel haltak el az apró hullámok. Bőre meg-megborzongott a reggeli, alig langyos szélben. A nádas szélén vadkacsák föcsörték a sekély vizet élelem után kutatva. A nyári hőséget már elvitte magával az augusztus, a Balaton szerelmeseinek még ajándékozott néhány meleg napot a szeptember. A látvány, a hangok, az illatok újra felidézték a közelmúlt gyötrelmes napjait.
A festő nyár elején érkezett, elszántan, hogy megalkossa élete fő művét akvarellben, vagy olajban. Hatalmas lendülettel számtalan vázlatot készített. Szinte kiröppentek keze alól a telerajzolt lapok. A vitorlásokról, a nagy, erős hullámokról, a ficánkoló fodrocskákról a parti vizeken, a lila, bordó naplementékről, s a végtelenbe szárnyaló madarakról.
Már az első hét végén tudta: a mű nincs meg.
A következő hét még keservesebben telt el. Aludt, evett, töprengett, aludt, evett, töprengett... S közben egyre fogyott belőle az elszántság. Azon a vasárnapon elhatározta, hazamegy. Már gyűlölte a naplementét, az ég kékjét, a víz opálzöldjét - tiszta giccs! A festékeit elkezdte kidobálni, az ecseteit sterilre mosta és összecsomagolt.
A vonatállomás ütött-kopott volt, a sötét faburkolat miatt még kisebbnek látszott belülről, mint valójában. Fiatal lányok özönlöttek be az ajtón. Hangosan nevetgéltek, barna bőrükön csillo¬gott a hamvas veríték. Szantál és citrus illata árasztotta el a várót.
Már-már elszundikált, amikor a hangosbemondó "tájékoztatta", hogy érkezik a vonata. Átfutott agyán az elpocsékolt közel két hét minden kínlódása, a keserves próbálkozás, hogy megtalálja a pillanatot, az egészből kimetszett igazságot...vagy a nagy, értelmes egészet... Nem adhatja fel!
Visszafordult, s szinte futva tette meg a majd két kilómétert a házig, ahol a nyarat tölthette.
Sietve kicsomagolt mindent, felállította az állványt, s újra nekiveselkedett. Az ötödik vázlat, s a sokadik cigaretta után elkeseredve ült le.
Mi hiányzik a képeiről? Mitől hamisak? Hol rejtőzik a titok, az a valami, amitől hiteles lesz, amitől a szép igazzá válik? Bénának, tehetetlennek érezte magát: hiába nyúl ezerszer a megsejtett kincs felé, képtelen megfogni.
- 2 -
Térképet vett elő. Nézte a tó furcsa, elnyúlt alakját, a belefutó, vagy belőle eredő folyók vékony, kék kacskaringóit. Apró pontok: városok, falvak jelei a cérnautak mentén. A Balaton úgy terpeszkedett a rajzolt ország bal felén, mint egy rejtélyes, nagy tintapaca.
Szinte mozgott, hullámzott fáradt szeme előtt a kék folt.
De hiszen nem ismeri a tavat, a településeket, az embereket! Fel kell fedezni ezt a világot! Papírt, tollat vett elő, s éjfélre megtervezte utazását a magyar tenger körül.
Másnap reggel kis hátizsákjával, egy vázlatfüzettel és néhány ceruzával felszállt a vonatra, mely első úticélja felé vitte. Az ablakban elsuhanó táj elbűvölte. A furcsa alakú fákat, a kis, omladozó tanyát, a bokrok között megcsillanó tavat rajzolta.
S ha leszállt a vonatról, megörökítette a görbe lábú, rózsaszín masnis mopszlit, a partra vetett döglött halakat, a számozott papírgalléros hattyúkat, s a vörös macskát, amelyik egy kerítésen lógott kifelé - hangosan horkolva. Templomok, műemlékek, romok, múzeumok, kiállítótermek sorát járta végig. Elraktározott mindent az agyában, érzékeiben, amivel a látott alkotások megkínálták.
S amikor mindezzel eltelt, a verőfényben pirosra süttette bőrét
egy hófehér sétahajó fedélzetén.
Egyszer-egyszer elvegyült a színes forgatagban, a nyüzsgő emberáradattal sodortatta magát a bóvliárusok, pecsenyesütők, borkimérések sátrai között.
Aztán elkezdte az embereket becserkészni.
Elmondta, hogy festő, és szeretné megismerni ezt a vidéket, az itt élőket. Nem sokan utasították el. Volt aki betéve tudta a halak vonulását, ívását, pihenőhelyét, volt aki a legjobb borozóhoz adott útmutatást. Egy férfi az összes Balaton parti polgármester cimborájaként mutatkozott be, s felajánlotta, összehozza néhánnyal. Egy asszony keserűen átkozta a pillanatot, amikor idejött férjhez.
Összebarátkozott egy hajóssal, aki úgy ismerte a tó alját, - domborulatait és mélyedéseit - mint idősödő férj jó asszonyát. Hosszan beszélgetett a padokra telepedett emberekkel, életükről, örömeikről, bánataikról, betegségeikről, családjukról.
Találkozott boldog öreg nénikkel, akik a part menti sétány égig érő fái alatt tartották heti traccspartijukat, s előre aggodalmaskodtak azon, hogy nemsokára a házba kell húzódniuk a hideg elől. Szomorúan nézett egy hangosan veszekedő fiatal párt - a lány végül sírva fakadt. Olyan érvet talált, amellyel a fiú már nem tudott mit kezdeni.
Látott hatalmas, fenséges vitorlás jachtot, kecses, gyöngyfehér vitorlákkal, rajta hatalmas, pocakos öreg "fenséget", és kecses, barna lányt gyöngyfehér fogakkal...
Ceruzája sebesen szántotta a papírt, készültek a jobbnál jobb könnyű képecskék.
- 3 -
Esténként, miközben végiggondolta a nap történéseit, elővette vázlatait, szétrakta őket az ágyon. Hosszú órákon át kereste bennük a szikrát, ami majd elindítja benne a lángolást. A finom vonalakkal ábrázolt borzongás a vízen, a szél gyötörte fák sötét sziluettjei, a badacsonyi öregember földrepedéses arca, a loncsos kis koldusgyerek az ékszerbolt előtt - egyenként elég jók, de egyik sem az, amit keresett.
Az újabb egy hét elteltével több mint száz rajz töltötte be a szobát. Némelyiket újra kézbe vette, javított rajta valamit, s aztán letette. Egyiket-másikat túl rossznak ítélte, széttépte. Egymás mellé, fölé rakosgatta őket, hátha végre összeáll egyetlen valódi képpé. Valamivé, ami maga a Balaton, amiben benne van minden, ami erről a vidékről szól. Talán a vidámság: a viháncoló lányok. Talán a bölcsesség: az öreg földműves. Talán a kékség fent és lent. Talán a műemlékek archaikus hűvössége...
Vagy mindez együtt... és egyik sem.
A festő álmatlanul töltötte az utolsó éjszakát. Önbizalma romokban hevert, úgy érezte a sok év, amit tanulásra pazarolt hiábavaló volt. Milyen művész az, akit megérint valami, ott bent, a lelke legmélyén, s aki nem képes azt - hivatása szerint - átadni, közvetíteni a világnak?!
Települések, folyók, utcák nevei kavarogtak elméjében. Egy emberöltő sem elég megismerni történetüket, belesve kapuk résein megtudni az ott élők titkait.
Akkor hogyan lesz hát egésszé a sok kicsiny darab? A benne tobzódó, lelkén átszűrt, ezernyi képből mi legyen rajta azon az egy nagy festményen, amely képes egyszerre ábrázolni a felis¬merés megrendülését, a "csak nekem létezel" intimitását és a "mégis mindenkié vagy" örömét? Milyen legyen az alkotás, amelyben ez a szépséges világ semmi mással nem lehet azonos, csak önmagával?
Fáradtságtól félig öntudatlan állapotában hírtelen rádöbbent a megoldásra. Meglocsolta vízzel az arcát. A ceruzarajzokat szépen egymásra rakta, mappába kötötte. Kezet mosott, széles mó¬kusecsetet készített elő, tiszta rongy sarkát gyűrte nadrágja korcába.
Kiválasztott egy 100x70-es, selymes fényű törtfehér vásznat, ráncmentesre feszítette az állványon, alapozóval lekente, gondosan megszárította, s végül hatalmas enciánkék betűkkel
felírta rá:
BALATON.
A GÖDÖR
Nehéz volt taposni a pedált. Fél órája még zuhogott az eső, s a lucskos, sáros avar hol csú¬szott, hol besüppedt a bicikli kerekei alatt. Nehezen tartottam meg az egyensúlyomat a keskeny erdei ösvényen. A lombok között sugarasan szűrődött be a fény, olyan volt a táj, mintha szentképek giccses-kék felhőpamacsai mögül ragyogta volna be a nap. Nem siettem túlságosan, messze volt még a naplemente, élveztem az erdő csendjét, magányát. Egyszerre volt bizsergetően félelmetes, és megnyugtatóan szelíd.
Hirtelen egy nagyobb levélcsomón megcsúszott a hátsó kerék, s én a földre, onnan egy szűk gödörbe estem. Nem volt nagyon szűk, csak éppen annyira, hogy egy klausztrofóbiás rosszul legyen benne. Nekem sosem volt klausztrofóbiám. A gödör alján sáros kis po¬csolya csillogott. Könyököm ebbe csapódott bele, dzsekim ujját vastagon beborította a sár. Dühösen tápászkodtam fel, magamban félhangosan szitkozódva. Körülnéztem. Szürkés¬barna fal vett körül. Benne kétkoporsónyi tér...
Egész életemben sportoltam, bíztam a testemben. Egy ekkora mélyedésből nem lehet gond kijutni...
Először megpróbáltam elérni a gödör szélét, hogy kikapaszkodhassak. Ám ujjaim hegyé¬vel éppen csak elértem a síkos peremet. Felugrálva sem értem el több eredményt. Kör¬meim alatt összegyűlt a mocsok.
Ekkor kezdtem csak valami eszközt keresni. Erős faágat, vagy magasabb követ. Apró kavicsok, kiszáradt gallyacskák csikordultak a cipőm alatt. Dühömben belerúgtam egy nagyobb göröngybe. Kis vaksi, földszínű béka ugrott odébb méltatlankodva. Eszembe ju¬tott, otthon anyám sült csirkével vár... Megkordult a gyomrom. Ez őrület!
Valahogy ki kell másznom!
Bár undorodtam a nyálkás, iszamos faltól, nekitámasztottam a hátamat, s talpamat a szemközti falnak feszítve igyekeztem kiszabadulni. Lecsúsztam. Újra megpróbáltam, újra lecsúsztam. Vagy fél órát kínlódtam így, mikor végre el mertem hinni, ezzel a módszerrel soha nem jutok ki. Leguggoltam, megpróbáltam koncentrálni. Meg kell találnom a meg¬oldást! Kell! Muszáj! Agyam teljes kapacitással dolgozott. Talán jobb lenne nyugodtan várni. Előbb-utóbb úgyis
2
észreveszik, hogy nem mentem haza...Elindulnak megkeresni és itt az ösvény mellett hamar rám találnak.
A gyomrom újra megkordult. Keserűen vettem tudomásul, hogy bizony eltelik még egy kis idő míg megtölthetem a bendőmet. Lekuporodtam a gödör aljára, és a falnak támasz¬kodva elgyönyörködtem a fejem fölött gomolygó szürke-fehér felhők és a barnászöld lom¬bok színkavalkádjában.
Az erdőt lassan párás, sötét fátyol borította be. Leszállt az alkony. Meghűvösödött a le¬vegő, s a gödörben sűrűsödni kezdett a mocsárszag. A furcsa, bizsergető érzés valahol a gyomrom feletti tájékról indult el, és egyetlen perc alatt szétáradt a vállaim, a combjaim, majd a fejem, végül karjaim, lábujjaim felé. A torkom összeszorult, szívem vergődni kezdett a mellemben. Valósággal fuldokoltam a testemet, lelkemet elöntő pániktól. Mi lesz, ha nem is keresnek? Mi lesz, ha keresnek, de nem találnak? Mi lesz, ha már keres¬tek, de itt mentek el mellettem, s már nem is jönnek vissza?!
Uramisten! Mi lesz ha itt kell megdöglenem ebben a mocskos lyukban?!
Felugrottam, és kiabálni kezdtem.
- Segítség! Itt vagyok, segítség! Segítsen valaki! Teljesen
elvesztettem a fejem.
Pillanatok alatt szállt le az este, s koromsötét, mohos bársonyba burkolt. Az erdő neszei felerősödtek. Már kiabálni sem mertem, nehogy magamra vonjam valamelyik nagy raga¬dozó figyelmét...
Remegtem a félelemtől és a hidegtől. Nem mertem leülni sem, hátha a békán kívül egy mérges kígyó is társam a rabságban. A közeli fán bagoly huhogott vésztjóslóan, s mikor közvetlenül a lyuk szélénél hangos szuszogással baktatott el egy állat, még a lélegzetem is elakadt. A dobhártyám minden apró neszre fájdalmas nyilallással reagált. A szemem lassan megszokta a sötétséget, s látóterem megtelt ijesztő fekete árnyakkal. Az éjszaka gyötrel¬meit fokozta az egyre erősödő éhség és szomjúság. Az álmosság vörösre marta a szemem, s mostmár képzeletem kivetítette rémek is riasztgattak. Lüktetett az agyam, a szívem min¬den dobbanása a fülemben visszhangzott.
3
Úgy éreztem megállt az idő, itt felejtette magát az éj egy örökkévalóságig. Csak a tér mozgásait érzékeltem, az idő kilépett a dimenziók sorából...
A hajnal első derengő sugara úgy hatott rám, mint remény vesztett hajótöröttre a távolban felsejlő földdarab.
Végre reggeledett.
Bár még mindig vacogtam a párás hidegtől, félelmem múlni kezdett. Sőt, ahogy enyhült az idő nevetségessé váltak éjszakai szorongásaim. A madarak dalolni kezdtek, a kisebb-nagyobb állatok is előbújtak vackaikból, az erdő újra megtelt az élet zajaival. A félelem szülte szellemképek gonoszkodásait felváltotta az éhség és a szomjúság nagyon is valósá¬gos gyötrelme. Gyomromban időnként egy kohó lángolt fel, de egyetlen csepp víz sem volt kéznél, hogy eloltsam. Szám kiszáradt, s néha az volt az érzésem, ennél nagyobb fizi¬kai kín
nem is létezik.
Múltak az órák, és én hiába vártam a szabadulást. Időnként leguggoltam, mert a fáradtság minden erőt kivett a lábamból. Szemembe a kimerültség homokszemcséi karcoltak véreres rajzolatokat. Zúgott a fejem, s amikor rám tört a hascsikarás, majdnem sírva fakadtam. Még ez is! Összegörnyedtem, próbáltam lecsendesíteni háborgó beleimet. A mozdulatlan¬ság úgy látszik segített valamit, mert megszűnt lassan a gyötrő érzés. Kiegyenesedtem.
Az ég világos kékjébe lassan ismét szürke felhőpamacsok úsztak. Az egyik fa csúcsa fö¬lött izzó szalag villant. A dörgő hang pillanatok múlva érkezett. Megborzongtam. Ki kell jutnom. Nincs kire várnom. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Nem keresnek. Magamra maradtam. Csak magamra számíthatok. Ha nem mászok ki innen, itt pusztulok...
Újra nekiveselkedtem. Már nem törődtem sárral, piszokkal, gyökerekbe markoltam, rug¬dostam a laza földet, hátha sikerül mélyedés vágnom a falba, amibe cipőm orrát bedug¬hatnám. De hiába volt minden. A fal minduntalan leomlott, csúszott, a kezem a nyálkás növénycafatokon.
Kimerülten rogytam le. Lihegve kapkodtam a levegőt, lábam remegett. A szomjúság megint rám tört, átrobogott rajtam, mint egy száztonnás tehervonat. Majd' bele őrültem. A gödör fenekén moccant valami...A béka!
- Hát, te még mindig itt vagy?
4
Tokája ütemesen pulzált. Micsoda hülyeség! Beszélek hozzá... Szerencsétlen. Ő se tud kimászni.
- Te béka, mi lesz velünk? Mit gondolsz, mikor találnak ránk? Ha már lerohadt rólunk a hús? Vagy kifehéredett csontjainkra bukkan majd egyszer egy kiránduló? Mennyi idő kell ahhoz, hogy meghaljunk? Egy nap, egy hét, egy hónap?
A pánik ismét torkon ragadott.
Őrjöngve rugdostam a gödör falát, ököllel csapkodtam a földet, tehetetlen dühömben észre sem vettem, hogy felsértettem a kezem.
Gyomrom kavargása, beleim fékevesztett vergődése térített magamhoz. Küzdöttem, de nem voltam képes testem sürgető szükségletét megfékezni. Alig volt időm a nadrágomat letolni... Amikor végre elerőtlenedve felegyenesedtem, olyan mérhetetlen undor vett erőt rajtam, hogy majdnem elhánytam magam. Álltam, fejemet a gödör oldalának támasztva, mögöttem megalázottságom bűzös jelével, a reményvesztettség, a kiszolgáltatottság mél¬tatlan béklyójában. Kiserkedt szakállamra sarat és vért kentem, ahogy könnyeimet próbál¬tam letörölni. Elveszett, kiéhezett, megrugdosott állatnak éreztem magam, aki beesett horpasszal vágyódik egy tányér meleg leves után, akinek kitörlődött agyából a betű léte, orrából a szappan illata, aki vad ösztönnel ront a nőstényre...
Testem végképp kiszabadult tudatom irányítása alól. Nőstény képe vetítődött elém, ágyé¬kom megfeszült. Lihegve próbáltam eloszlatni a felkavaró képet. Kényszerítettem ma¬gam, hogy egy szép lányra gondoljak, arra a lányra...úgy hívják... uramisten, hogy hívják? A nőstény... a lány, akit szeretek... mi az, hogy szeretni?
Mit jelent ez a szó itt, most, az állati létben, a halál küszöbén, kinek jelenthet bármit is, ha fuldokolva küszködik a nagy fekete árny ellen? Mit jelenthet, amikor tudata, teste lassú oszlásnak indul egy pokoli csapda mélyén?
- Nem akarok meghalni - nyöszörögtem hangosan.
Az alkonyat vöröse lassan szürkéslilára érett. A hatalmas fekete felhők közül egy-egy kö¬zömbös csillag hideg fénye hullott a földre. Ekkor döbbentem rá, hogy elveszítettem az időérzékemet.
5
Nagy, kövér cseppekben esni kezdett az eső. Jéghideg és tiszta volt. Hátrahajtottam a fe¬jem és mohón kitátottam a szám. Tébolyító szomjúságom pillanatok alatt elmúlt. Arcom¬ról toccsanó cseppek mosták le a piszkot, hajszálaimról kis patakokban csorgott le a víz.
A kis béka lomhán mellém tottyant. Barna bőrén csillogva folyt végig az eső. Tenyerembe vettem, a szememhez emeltem.
- Mit szólsz, eddig megúsztuk.
Vajon mióta lehet ebben a gödörben? Maga kereste ezt a helyet, vagy véletlenül pottyant ide? És egyáltalán, ki akar-e menni? Tudja-e, hogy ha itt marad, menthetetlenül elpusz¬tul? Az éhségem teljesen elmúlt. Bár megfordult a fejemben, hogy legvégső esetben az éhhalál elöli menekülést jelenthetné egy friss békacomb... Hirtelen azon kaptam magam, hogy megint sötét van, és elállt az eső.
Állva aludtam el, cipőm orra a felduzzadt, bűzlő pocsolyába ért. Fásultan hallgattam az éj¬szakai hangokat. Már nem jelentettek mást, mint a külvilág megfejthetetlen, kusza rezdülé¬seit.
Lehunytam a szemem, hallgattam a szívem dobogását, a fogaim kocogását, és jólesően ál¬lapítottam meg, hogy vállamra telepedett kis sorstársam békésen szuszog. Merev lábam úgy tartott mint egy oszlop, nem mertem mozdulni, nehogy belebukjak a mocskos eső¬lébe. Vajon meddig bírom? Tudatom időnként ellátogatott a nemlét peremére, majd mintha csak bujócskát játszana, visszatért. A dolgok elvesztették kontúrjaikat, kusza vona¬akká, elmosódó foltokká olvadt a világ...
Órák, napok, évek múlva, valahonnan a távolból furcsa zajok ütötték meg a fülemet. Nem értettem, honnan kerültek elő, hiszen már belenyugodtam... Mit akarnak, miért háborgat¬nak?... Húzzák a karomat...fáj...mi?...hagyjatok békén...ne...
Meleg van. Száraz meleg. Fel kéne nyitni a szemem...
6
- Mi van a kezében? - hallom egy férfi hangját.
- Nem tudom. - válaszol rá egy másik.
- A béka... - suttogom. - Engedjétek...el...
Végre nagy erőfeszítés árán felnyitom a szemhéjamat. Látom, kiveszik a kezemből szen¬vedéseim egyetlen tanúját, és bedobják egy frissen zöldellő bokor közepébe.
Megmentettem! Istenem, megmentettem! Ember vagyok! Megint ember! És boldogan ájulok bele a meleg és puha biztonságba.
TAVASZI HAJNAL
A fuvallat pávaszem pillangót kerget,
de a szürke eső porszemet szemerget.
Csobogó csermely csordogál a köveken,
szentjánosbogár zúg az éji szellőben.
Hajnali harmatcseppen a napfény csillan,
zöld hunyor illata a felhőbe illan.
A domb mögül cirpegő muzsika csendül,
ázott lapulevélen tücsök hegedül.
Pirosló pipacs az ég felé nyújtózik,
a cinke csivitje messzire hallatszik.
Szivárvány szélén molnár fecske ücsörög,
párjával cikázik ibolyaszín fölött.
Susogás, burrogás fakad a mezőre,
méz-édes íz, illatár kelti életre.
Kékellő égbolton fénylik a napsugár,
a tó tükrében árnyat lát a kékmadár.
2016.03.30.
BARÁTOM
Rám ijesztettél, s most sírok csendesen,
félénken sikoltoz, reszket a lelkem.
Ajkadról az intő szó belém hasít,
az ártatlan gondolat zúgva vonyít.
Nem hiszel nekem, pedig szavam igaz,
öröm, derű a gondom, s nem a vigasz.
Fázom rád nézni, dideregve, halkan,
Fagyos ölelésben megnyugszom lassan.
Miként kisgyermeket anyja elaltat,
úgy pille-könnyű keringőnk elringat.
Hamuszürkén szelídül a rémület,
szemed tengerében vagyok kis sziget.
2016.04.08.
LÉPCSŐK
Ballagok felfelé, magasba török,
sötétek lépteim, gondolatom örök.
Kanyargós utamon meg nem állok én,
csak fennen valahol az ég peremén.
Az érckakas körbe csikordul lassan,
Rút szellő sem rezdül itt a magasban.
A toronyóra többször kondul halkan,
Harangok zúgnak a messzi távolban.
Kéklő égen a fényes napsütésben,
Lelkem szárnyal, víg szellő játszik vélem.
Felhőkbe emelem a tekintetem,
Suhanok sebesen szélörvényeken.
2015.06.11.
Harmatos
Hold világolt csillagfényben,
csendességnek közepében,
elnéztem a rózsák szirmát,
amint a harmatot itták.
Fejüket magasba tartva
hallgattak az éji hangra...
S hogy azt szebben, jobban hallják,
rájuk másztak mind, a hangyák.
Vihar előtt...
Elhalkul a kinti világ.
Hirtelen csendes lesz a lég.
Helyben topog a sok virág,
nem mozdít kalászost a lét.
Varangy torkán akad a hang,
szeme guvad, aztán pislog,
fél, közelét érzi bajnak,
mint, mikor a Föld meginog.
Fészkére repül sok madár,
tollak közt fióka némul.
Tücsök szalad a föld alá,
amint a tengernyi jég hull!
2015. május 14.
Téli lampion
Szürkületes téli fényben,
csendben búvik meg a magány.
Körbe veszi óvón, féltve,
szeretetből varrt kacagány.
Átöleli. melengeti,
szívközepén enged a fagy,
hó alól is vöröst izzik
az érzés, mert hatalma nagy.
BALATONI ANZIKSZ
A víz fölött, azt körbefogva,
tanúskodnak, őrt állnak hegyek.
Görgeteg köveket ledobva
magukról csonka, vénemberek.
Az idő úgy söpört át rajtuk,
csak néhányan vitézkednek még.
Bár a szélmorajt köztük halljuk,
de annak is inkább menedék.
A Tó lusta fodrán fény babrál,
mint aki álmából felpillant,
majd ezer sereggel a kvarcnál
fényesebb hullámokra villant.
Jókedvű égből alászállva
madarak vegyülnek halakkal,
éhesen csivitelve, játszva,
versengnek rikácsoló hanggal.
Vitorla feszül, nyújtózik épp,
pipafüst a tatról gomolyog,
matróz a kötelet szedi szét,
s már nála is jelez a gyomor.
Reggel van. A kilátó üres.
Fonyódon ilyentájt élednek.
Messzire tekintve a füves
síkon, vízzel harmat kevereg.
----------------------------------
Arcomat Nap éri, hunyorgok,
szemhéjamra téged látlak rég.
Te kézen fogsz, veled bolyongok.
Nyaramban mégis a nappal szép.
Balatonkeresztúr, 2015. 06. 28.
Lépcsők
Az úgy volt, hogy feljebb léptem.
Egyetlen fok volt a létem,
ott voltam én, az egészben,
és csak szédültem merészen.
Már ködben, párában jártam,
bokáig bíz' benne álltam,
hideg futotta át hátam,
de egy nagyobb jelre vártam.
Vitt felfelé újabb lépcső,
málló kövű, mind, a szélső,
minek közepe az ékkő,
most már talán csak az ég jő.
De füstbe tévedt a fejem,
nem láttam át a hegyeken,
kormos a szám, szavam, kezem.
Ó, az életet szeretem!
Hiába mászok feljebb már,
bár haladok, mint a madár,
szívemben motoz a halál,
csak rám vár, és csak reám vár.
A Menny kapujába lépek,
ezer lépcső, ezer élet,
s ha onnan majd nézlek téged,
látom, ahogy hoz a lépted.
Madártej
Néhány perc és leszállunk,
összezárhatjuk a szárnyunk.
Mert odafent már fáztunk,
az űrbéli Mennyben jártunk.
Jobb lesz itt összebújva
a pihéinkhez simulva,
mint lábujjhegyen futva,
ahogy szélben nő a dudva.
Sárgáról vált a réten,
pongyolapitypang az égen,
fehérré esik éppen,
barázdák nedves ölében.
Ilyentájt…
A jó időre remény van,
s ha szerencse éri házunk,
tornácunkon Nap fényén
majd elidőzhetünk, ha fázunk.
Üveg mögött meleg a lég,
bár kint a tájon csősz az ősz,
levélhalmokon az allék,
mint kivetkőzött, vén dizőz.
Csontos águk fárad, szárad,
néha ropognak a szélben.
Összébb húzódzkodva állnak,
s dideregnek majd a télen.
-------------------------------
Ilyentájt én csendesülök,
bár érzem, szívem nem csitul,
hisz’ együtt látjuk a züllött
nyár, mint utoljára kigyúl’.
Váckisújfalu, 2015. október 17.
Madárka
Felettem rebben egy madár,
pihéi lebegnek a légben,
füttyös jókedvét hallgatván
Mennyországot nyitott az égen.
Fülelve ősznek hajnalán
öreg légy zümmögése kísér,
s az élet csendes harmadán
pókháló-nyugalomra ítél.
Dél felé száll a kis madár,
magocskáit széthordja a szél.
Szenderülve várom, talán,
ma belepi padomat a tél...
Októberben
Az ősz terített asztalán
szőlő, füge és körte még,
de kéket ejt már a katáng,
ha a zsíros szántásba lép.
Barnán csillan a macskaméz,
cseppjébe a holnap ragad,
sálat teker a hideg szél
az úton, amerre halad.
S míg gurguláz a gesztenye,
koppantva a kerti padot,
elered a felhő szeme,
s én, esernyő után kapok.
Váckisújfalu, 2014. október 25.
Mikor minden alszik…
Alszik a tegnap, elillant hajnalra.
Alszik a pók, nyolc lába szétszórva.
Hálón csüng, alszik a beszövött lepke,
alszik, pihen a test, múlt kegyeltje.
Alszik a fény. Homályba süpped a tó,
csöpp ponty hátán az iszapos kagyló.
Alszik a nyírt sövény kezed kutatva,
álmot moccant, s nagyot nő holnapra.
Parafrázis Radnóti Miklós - Éjszaka című versére
Bujtor Evelin
ÚJRAKEZDÉS
Odakinn szirmukat bontják a fák
S szőke napfényben fürdik a világ.
De jaj annak, kit saját elméje tart fogva,
Ki fél szemével még mindig a múltba lát.
Szélsebesen elfut mellette az élet,
Szeme nem issza az azúrkék eget
Madárdalra süketté vált már a füle
S nem bámul merengőn úszó felleget.
Hiú ábrándjait csak most vetkezi le
S még csak lassan ébredezik benne a lélek,
Félelmek rabláncát már szaggatná magáról
Szemében gyúlnak új tüzek és fények.
Fejét dacosan fordítja a szélnek,
Hadd fújja széjjel selymes, rőtszín haját
Könny gördül szeméből, de kócos mosollyal
Énekli a világnak az Élet dalát.
Szt. Márton pályázatra:
DAL A SZERETETRŐL
Valami jót kellene most tenni,
Utunkon jó szívvel, mosolyogva menni,
A becsülettel kézen fogva járni- kelni,
Valami jót kellene most tenni.
Most kellene végre Embernek lenni,
Egymást őszintén, tisztán szeretni,
Bátorságról, hitről tanúságot tenni,
Most kellene végre Embernek lenni.
Most kellene jóságból különórát venni,
Tudjanak a szegények is mindig jókat enni,
Együtt, szeretettel, szívből énekelni,
Most kellene jóságból különórát venni.
Valami jót kellene most tenni,
Most kellene végre Embernek lenni,
Most kellene jóságból különórát venni,
Sose kelljen lelkünknek fázni s éhezni.
PAP ERZSÉBET
HULLÓCSILLAG
Csodálatos este volt a nyár végén,
ültem az udvaron, jó idő lévén.
S ekkor történt valami az égen,
hullott a csillag, csendben, nagyon szépen.
Ehhez foghatót még sohasem láttam,
remegett mindkét kezem és a lábam.
Izzó csíkot húzott, már nem találtam,
eszembe jutott, hogy nem is kívántam.
Gazdagságot, karriert vagy új házat?
Megvan mit szeretnék,- találjak társat.
Őszinte, kedves, igaz embert,- vágyban,
kéz a kézben az út végéig,- párban.
VÁGYÁLOM
Párnámra hajtom a fejem,
merre jár az eszem nekem?
Elalszok… szárnyra kél a vágy,
egymagamnak, nagy ez az ágy.
Ha itt lennél most énvelem,
kezedbe fonódna kezem.
Füledbe súgnám óhajom,
elmondanám, hogy jó nagyon.
Forró szád a számhoz érne,
szívemnek lennél a léte.
Kérném, maradj itt mellettem,
oh bár tehetnéd kedvesem.
Tudom most máshoz tartozol,
ezzel fájdalmat okozol.
Ébredek, s akkor látom,
helyed üres… ez csak álom.
EGÉSZSÉGES ÖREGKOR
Fájó mondat, amely elhagyta ajkadat,
akkor darabokra tépted az álmomat.
Boldog öregkor lebegett szemem előtt,
mennyire idős lennék, úgy hetven év fölött?
Mi maradt- e korra , csupán egy hangulat?
Nem,- szép álomkép, lásd csodás jövőt mutat.
Ülök kint az udvaron a hintaágyon,
hangosan olvasom fel a Memoárom.
Kis unokám ámulva hallgatja szépen.
- Mama, tényleg ilyen voltál akkor régen?
- Volt- e egészséged,boldogságod,pénzed?
- És mi jut ma eszedbe a múltról néked?
- Hogy teltek napjaid, mely sorsodra kihat?
- Mondd titokban sírsz- e még az életed miatt?
- Vagy most már mindegy, minden úgy jó ahogy van?
- Igen drága kicsikém, jártam az utam.
Elválik a mérleg két fele mit mutat.
Maradhatok, vagy javítanom kell a múltat?
Ha engedik nagyon hamar visszatérek,
megkeresem szeretteim és remélem,
hogy már várnak, ők is látni szeretnének!
ANYÓ
Seprűjén száll öreg anyó,
ki ő mondd és honnan való?
Mennyből jött vagy a pokolból?
Vagy csak innen a szomszédból?
Rőzse rákötve a hátán,
ezt kéri tőle a sátán?
Nézd csak meg , hogy merre halad,
kerüld ki őt, óvjad magad!
Szt. Márton pályázatra
Várkonyi Judit
Szent Márton útján
Gyermekkorú katona hajdanában
fél köpennyel melegített egy koldust,
kereszténnyé vált méltó szolgaságban,
mert megtudta, nem más volt az, mint Jézus.
Betegeket ápolt az ispotályban,
szegényeket gyámolítva adott húst,
ruhaneműt s élelmet éhes szájba,
tágra nyitott szíveket és nagykaput.
Térített, hirdette Isten igéjét,
alázattal szolgált a Teremtőnek,
útján tanítva mások tisztességét,
támaszt nyújtott betegnek, szenvedőnek.
A szeretet minden felettiségét
léte példázza Embernek és Földnek.
Szt. Márton pályázatra
Tárnok Mihály
Szent Márton napra
Hideg szél fúj, a vándor didereg,
Szája szélén remeg a szó,
Oltalmat adók nincsenek,
Esik a hó, esik a hó…
A tanya messze, senki az éjben,
Én Istenem, ... ima jajdul,
Nem jön senki, nem jön mégsem?
Varjú röppen csapatostul.
De mégis jön, de mégis, vagy mégsem?
Ember? Árny? Egy bíztató szó…
Valaki köpenyét adja,
Esik a hó, esik a hó…
Szt. Márton pályázatra
Babosné Nagy Zsuzsanna
Szent Márton
Gyerek voltam, pici barát,
frufrum mindig szemembe ért.
Marci, aki sosem henyélt,
ujját szopva copfot babrált.
Így pihentünk, egymást nézve,
míg uzsonnán túl aludtunk,
nem tudva, hogy közös múltunk
történelmünknek egésze.
Az idő gyorsan vágtatott,
oly’ sebesen, mint a lova.
Nemes volt néki homloka,
kardja csak hüvelyben tartott.
Vitéz lett, ki levitézlett,
mert koldusnak adott ruhát.
Nem is láttak ily’ figurát,
aki keresztvízen éledt.
Apostolok közé vonult,
gágogták, amerre mentem.
Szemmel hiába kerestem,
emlékezés könnybe tolult…
Szt. Márton pályázatra:
Rembeczkiné Kovács Aranka
FOHÁSZ SZENT MÁRTONHOZ
Kérünk téged szentek szentje,
- hisz Pannónia szült benned büszke alázatot -,
Magyarország ne legyen feledve a mennyben se!
Kérünk téged, ki száműzted
e világ kényelmét, remeteségbe vonultál,
és Isten képmását hűséges kebledre tűzted,
tanítsd meg mi az alázat!
Erényeid, s élted irigyelték ellenségid.
Nincs rá magyarázat! Siratni való gyalázat!
Sokszor szolgád lábát mostad,
megterítetted asztalát, nem felejtve imát,
ráadásként lábbelijét is kitisztítottad.
Taníts velünk megértést!
Te, ki mások súlyos terhét válladon cipelted,
de magadra soha nem vettél személyes sértést.
Kérünk Tőled megbocsájtást!
Tőled, ki a gonosz Sátán bűneit is láttad,
s megvetés helyett az ő megtérését kívántad!
ÓH! Űzd el az irigységet!
Ki bátor katonaként magad is fagyoskodván
köpenyeddel takartál koldus meztelenséget.
Kérünk, légy irgalmas hozzánk!
Kiknek nem oly égre tekintő a lelkületünk,
szívünkben nincs annyi béke, irgalom és jóság.
Bocsásd meg nekünk az ágyat,
ami puha és pihe, de nem a hamu halom,
s elhagytuk feslett, durva vezeklő ruhánkat.
Te vagy, ki soha nem ítélt!
Jóságot sugárzó, igaz szó hagyta el ajkad.
Nem vétettél, tiszta ártatlan voltod elkísért.
Kérünk Téged, védj meg minket!
Te, ki megkaptad a csodatevés ajándékát,
gyógyítasz leprát, irányítasz tűzet és vizet,
feltámasztod a halottat,
vigasztalod a szorongatottat és a szegényt,
csupasz lábaddal harmatnak érzed a lángokat.
Kérünk Téged, szentek szentje!
Védszent vagy, hát védjél minket
Koppány ellen! Te vagy a nemzetek példaképe.
Szent fényed ragyogjon reánk!
Követőid előtt nyíljon meg az égi csoda!
Arra kérünk, védd meg, védd meg e kicsike hazánk!
Bartalovics Zoltán
A HAJNAL
Reggel, mikor fényre jajong a hegyek üszke,
s a kövek acélos üstökén zengő dal kél,
hasadékok ereinek kiürült ürme
csorog alá, s folyik az élet a dombra szét.
Ott ülök szemközt. Szembogaramat pirítva,
hunyorgón- vakítva, köszöntve tör rám a Nap.
S én csodálattal csodálkozva, víg kalimpa
lábbal játszadozva, aki semmibe harap,
szívembe halk igéket mormolva, mint lusta
szerzetes a tányér étel látványa előtt,
hívom kacagó kedved, hogy velem lásd újra,
miként szeretnek hajnalonta a szeretők.
EMLÉKKÖNYV
Lágyívű hajadhoz tapad az éjjel.
Koromsötétben is érzem a szemed:
varjak nehéz szárnyakkal szerteszéjjel
csapják ott a felforrósodott leget.
Húsomat fogad hófehére issza,
bár csak sejtem gyönyörű tükrözését.
Tüdőmbe fulladt lélegzet tart vissza
téged, hogy megélhessem vágyam végét.
Szagolsz, kezed alácsúszik mellemen.
Párnáddá válnak ernyedő izmaim.
Zsibbadó szúrásaiba temetem
fejed, hogy velem álmodhasd álmaim.
Szellő jön, az óra perceg, mint a szú.
Puha bimbók bársonybarkáin ébred
zöngék közt a hajnali párás aszú.
Költöget az élet, s én hívlak téged:
- Nézd, a közömbös világ forog, szédül,
magányos embereket takar az ég.
Minden dallamot elviszünk emlékül,
míg dúdolva szívünkben olvad a jég.
A RÉGI HÍDON
Szemedből ötven év néz alá
és szívedben halkul a remény.
Szépséged telek ostromán él,
a vágyak kínja mégse henyél.
Mint lámpás a déli napfényben,
úgy vegyülsz a sokaság közé.
Hófehérben, a Margit hídon
szédülve hajolsz a víz fölé.
Régi hajó habját keresed,
a mostanit nem veszed észre.
Világ úszik el lábad alatt,
a letűnt szerelem egésze.
Tükröd csak ring, remegve néz rád,
mert ráncolja homlokát ő is.
Értetlenül múlik az élet,
íze: keserű-fanyar - zöldbirs.
Már indulnál, messzire mennél,
hátrahagyva idegen dzsunkát.
Zsúfoltan telve süllyesztenéd
bánatodnak megfáradt múltját.
S míg könnyedtől duzzad a Duna,
egy csónak éppen kikötni kész.
Karjában roskadó virággal
megkerül a régi tengerész.
AHOGY
Bennem puha melegség érik
és átölelik egymást a hangtalanok.
Nem vacog szívem és fülemet sem sértik
a zord dalok, ha veled vagyok.
Elnézlek most is, jössz, mint a szél,
és én lábujjhegyen loholok utánad.
Mint illórózsák prüszkös bogara mesél,
zümmögöm neved a világnak.
Lakod e tájat, házad a Nap.
Esőben szivárványt ragyog tőled az ég.
Lilaégen, holdfényes éjszakák alatt
nevetésedtől a csillag szép.
S úgy vagyok, mint éhínség, ragály,
pompázatomba belepusztul a bánat,
mert bár vesszen minden, a kert, a lankatáj,
csak engedj szemem sugarának.
ÉVSZAKVÁLTÁS
Az utcakőre fényt ráz az ág.
Mint levelet, fölkapja a szél
s behinti ablakon sugarát.
Várt hajnalom a tavaszba ér.
Tüdőmbe szívódik a reggel.
Csókod íze elönti agyam,
kereslek ott lángos terekkel,
hol hamuba tapostam magam.
Kizökkent egy kéktollú madár,
rikácsolása szívemig ér.
Riadtan megrázkódom, habár
szépsége még szebb mindenkinél.
Vizet töltök. A gőz párolog.
Szárított füvet szórok belé.
Aroma illatú városok
igyekeznek a tavasz felé.
A boltok nyitnak. Kocsi tülköl,
utasért ásít egy buszajtó.
Parkon át látni, hamis tükör
a kaviccsal dobált riadt tó.
Tulipánt veszek, bimbósat még,
bár tudom, túl hamar elpusztul.
Sínen reccsen a maradék jég,
ahogy a mozdony épp felbuzdul.
Árnyékba cammog a délelőtt,
idegenek arcából merít.
Mégis, mindegyik oly’ ismerős,
várják a mindent, vagy a semmit.
Mézgás szemekkel eléd állok,
a sírás téged is fojtogat.
Tudod, a szívem mily’ zarándok,
vezeklek, de fütyöl a vonat.
LILLÁHOZ
(Képzőművészeti kiállítására)
Nevető arcon a szomorú szemek,
mint hangos fészekben a tört tojáshéj.
Világteremtés bennük a kikelet,
bár Nap sugara izzik, süvít a szél.
A szakadt rongymaci most még rongyosabb,
e huszon-év oly gyorsan pereg tova.
Ha már nincs, ki emelné föl magosra,
képzelt mesebirodalma a hona.
Figyel, rajzol, színezve játszik álmot,
ha köhécsel, grafitpor leng a szobán.
S a tört ceruzájával úgy varázsol,
hogy lemászik papírról az oroszlán.
Gyakorta fotózik, hisz’ az az élet,
de visszazökken, s keni képét tovább.
Anyja mutatja, ahogy virág éled,
ő mégis meghazudtolja a korát.
Úgy öregszik, mint a percnek múlása,
ha felnéz, az időt semmibe veszi.
Erdőlakók tarkavilágú tánca,
s a lepkék gyönyörű násza élteti.
Később, mikor gyermekszemet ér a rajz,
s a kiskéz simogat egy alvó békát,
csak akkor tudjuk, mennyi benne a harc,
hogy él, és mennyire becsüli a munkát.
A FESTŐ ÉS ALANYA
(Szűcs Judit kiállítására)
Apró erekből csorog az élet,
a színeket csak később látod meg.
A bukfencek, a sár-teli rétek
közt hemperegsz, míg felnő a gyerek.
A ragyogás már előbb kezdődik,
valamikor, ha anyád felnevet.
És mosolyával veled fejlődik
a fa, a lombja és a képzelet.
A kéket is úgy kened, mint az ég:
halovány arcát adva a létnek,
mit Nappal, sárgával maszatolsz szét,
de vöröst izzik, ha nyugtára megy.
A virágok most nőnek kezedből,
ahogy gyerekzsivaj az udvaron:
hajlanak ide, s mint feledkezőn,
kört táncolva forog ott a vadon.
Vadászó tigris vízbe elmerül,
szeme az, ami vászonról siet.
S a riadt kutyuska úgy menekül,
néki a tél is nyugtató sziget.
Ismert arcok közt lapoz a szellő,
a grafitos portrék oly’ élesek.
Egyik-másikját látom, hogy felnő,
és velem hullnak el az öregek.
Messzi világot vetít az elme,
idegen kultúra a képernyőn.
Filmkockákkal ébren elmerengve
zenét hallok a homokdombtetőn.
Majd ismét nézel, hajam színezed,
piros nagy orrommal elbíbelődsz.
Igen, én vagyok, ki örül neked,
bár bohóccal nem álmodsz, ha ledőlsz.
AZ ÁRVA
Rongybábuját magasra rakta az este,
félte fűben közt, a bogarakkal lesve,
kis feje alá szakadt cipője szorult,
szomorúfűz lengében árnyékba borult.
Míg aludt, évek rohanták át a Földet,
zacskóban a hangyák morzsákért zörögtek,
vad szemek villogtak borzolt bokrok alatt,
sün száján halt el a rothadt almafalat.
A Hold csak virult, nézte egykedvűen őt,
testét a dúsdudva, mely mindenütt benőtt,
hajlongva jajgatott a hűsszélben állva,
csak egy játék siratta, itt járt az árva.
ŐSZ A VÁCI JÁRÁSBAN
Múló báj a trillás erdő.
Tücsök lassul, halkul. Lép.
Az ásóvarangy a mezőt
épp az imént túrta szét.
Függöny mögül, a köd alól
még vergődik egy lepke.
Szorong, és tán búsan dalol,
hogy kisszívét belepte.
Gomba hízik, pöffeszt nagyot,
csiga homlokáig ér.
Hogy túlélje ezt a napot,
az avarból pont kifér.
Lábujjhegyen, a donga-híd
itt nyikorog és vacog.
szellő széllé keveredik,
de a Nap ott túl, ragyog.
Fürge gyík a Galga patak,
levelet kapkod nyelve,
s ott gurgulázó kő halad,
hogy mindezt megrekessze.
Moha mászik: lucskos a sár,
barnabogár ül rajta.
Nem is tudja, hogy mire vár,
csak bambul, mint a bamba.
Majd nekilódul, úszni kezd,
jaj, kalimpál a szentem,
lábaival sötét vizet
tapicskálva a kerten.
Mint kisded szopja üvegét
mohón, kapkodón semmit,
újjá születő bús vendég
a dérrel nevelkedik.
Borpárlat és szőlőleve,
kifacsart tar gyümölcsfák,
útra dőlt , mustízű cefre
a váci járásvilág.
Virágkóróm alább hagyott,
fényét veszti az arany.
Őszi színek folynak amott
és én siratom nyaram.
Úri nő volt, pompás és szép,
bőven mérte az időt.
Ahogy vonul, ázott térkép
a táj, sebekkel benőtt.
Pernye-penész és rothadás,
vacogó hideg esték.
Sérülésekre foltvarrás:
Váckisújfalu-emlék.
EGY MESSZI KÉP
Szürcsög az eső az aknarésben,
földdel telik a zúgó kanális.
Buzgárok törnek a pacskolt réten,
a lovakra rátapad a sár is.
Horkannak egyre, fújnak, úgy esznek,
száz év igáját mossa az idő.
Temetőhanton öreg keresztnek
mállott tövében a virág kinő.
A régi munkásnak keze nyoma
hanyatlik, folyik az ázott mésszel.
Süppedő zsupp a kisfalú tornya,
haranghangját a szél viszi széjjel.
Úton vagyok, a lábam is vizes,
kereslek minden eldobott kőben.
Ha behunyom szemem, arcod színes
nappali álom virágmezőben.
DECEMBER
Orkán sikolt a nádas felett,
jajongva sír, ropogva szárít.
Jégbe fagynak a hullámszelek:
szellőözvegye hadonászik.
Recseg a gally: a fának csontja,
kérget markol a borzolt madár.
Utat taposó koldus, szolga
mind, a másik lábnyomába jár.
A partra itt, a víz kiszalad,
megkeményszik, nincs hová szökni.
Iszapba vermelt, nyári halak
tűnnek el a múltat köszönni.
Sovány a táj, a jószág koplal,
dermedt kép mind, az ígért álom.
Rombol a tudat, fél és foglal
szép reményeket, csak hogy fájjon.
De csitul már, mindez alább hagy,
a hűlő kor szívemre való.
Sötét görgeteg fellege nagy,
hull, és egyre hull, halkul a hó.
ÉLETÚT
Messzire vezette kezem az idő,
a múlás fogságában vergődtem én.
Szárnyam tépve volt mindvégig az úton,
port fütyültem süket dalok rejtekén.
Kerítések voltak mindkét oldalon,
kandikáló szemek leselkedtek rám.
S ha fonnyatag gyümölccsel dobáltak is,
manna volt, az élet sovány asztalán.
Kavargó széllel szerettem játszani,
bár rest hajamba ősz szálakat fűzött,
fésűs ujjal, kócom boglyába téve,
a hajnalpír olyankor benne fürdött.
Míg létem-jártam, lassú tagadásban,
falvakon követett sok száz bús madár.
Ami dalt az élet másoktól elvett,
morzsákként szedtem a kavicsos tanyán.
Ha szememet néha égre vetettem,
perzselt napraforgóvá ért a remény.
S tudtam, gabonát álmodni az éjjel
igazán csak az mer, ki nagyon szegény.
A barát, a társ, a szerető, mint élet,
szökkent a szögesdrót másik oldalán,
s ha néha öleltük egymást az úton,
vérző sebek gyűltek szíveink falán.
ÉJSZAKAI TEMETÉS
Szellem riasztott fel az éjjel,
láttam árnyakat fölém nőve.
Kopottan riant rá a fészer
a jégbezárt holdfényre dőlve.
Azt hittem, fagyos álom: lidérc,
mely, ha megy, léptet hagy a hóban.
S a kutyák vonyítása kísért
mindenütt a csurgó nyomokban.
Fáradt voltam, reszkettem, fáztam,
szalmaszál csípett a ruhán át.
Láncom csörgött a félhomályban,
mint szél zúgat deszkarést hárfán.
Nyílt az ajtó, zörögve, tártan,
Hazám édes népe menekült.
Én, magamnak, ájultan ástam
s ők vihogták: - Jó helyre került!
HA VÉGE
Menni kell majd, ha eljön az este,
a csillagos, úttalan utakon.
Sötét lesz, és a Holdat keresve
ezüsthíd mosakszik ott a havon.
Vizes lábbelin megtörik a bőr,
mögöttem halkul a város zaja.
Messzire nézek, a múltam gyötör,
azt hiszem, többé nem jövök haza.
Házam kicsinyül, ha távol lépek,
üres lesz minden, a szobám: a zug.
A falon foszló, elsárgult képek,
hűvös cserépkályhám nem ad hamut.
Kutyám, ha volt, korábban menekült,
szakadt láncával bevágott nyakán.
Itt élt egy ember, versekbe merült
s csak hitte, nem felejtik el talán.
Szt. Márton pályázatra:
MARTIROLÓGIUM
Fegyverek torlódnak, kardéle csillog,
páncélzubbonyban, ím, a sötét sereg.
Lovak prüszkölnek, farhátukon billog,
a városra veszedelem közeleg.
Ki hitét adja, maradék vagyonát,
vagy eljátssza azt könnyelműen nekik,
az védelmet kap, megtarthatja honát,
mert így őt, a hatalmasok szeretik.
De mi motoz ott a dermedő hóban,
ki az a bátor, ki ing nélkül pihen?
Otthona őnéki, ó, vajon hol van,
mikor rongyokba hűlt vagyona sincsen?
A kéz remeg, félve a semmibe nyúl,
szűktenyerébe dermednek ujjai.
Valaki szemében égi mécses gyúl,
s vele rezegnek Teremtő húrjai.
Előtte áll, leszáll a magas lóról,
köpenyét kettévágja a szeretet,
hol kikeresztelkedik latyak hótól,
ott ludakkal érkezik a felelet.
Legújabb irodalmak
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Irodalom | Rédiger Géza A jelen / Die Gegenwart | toni | 2024/11/09 - 10:10 | 2024/11/09 - 10:10 | |
Irodalom | Haikucsokor: Álom és valóság | toni | 2024/11/08 - 14:03 | 2024/11/08 - 14:03 | |
Irodalom | Darvas János Csipkerózsa halála / Der Tod von Dornröschen | toni | 2024/11/08 - 10:05 | 2024/11/08 - 10:05 | |
Irodalom | Fészek széli fűszálak | Aylon | 2024/11/07 - 11:45 | 2024/11/07 - 11:45 | |
Irodalom | Szövevények 125 - 129 | Lácai Mihály | 1 | 2024/10/22 - 17:31 | 2024/11/07 - 10:42 |
Irodalom | Egy Cinke panasza | Aylon | 4 | 2024/10/09 - 14:36 | 2024/11/07 - 10:31 |
Irodalom | Szendrey Júlia: Zoltán fiamnak / Für meinen Sohn, Zoltan | toni | 2024/11/07 - 08:06 | 2024/11/07 - 08:06 | |
Irodalom | Serestély Béla Marosmenti alkony / Dämmerung entlang der Maros | toni | 2024/11/06 - 09:08 | 2024/11/06 - 09:08 | |
Irodalom | Darvas János: Üzenet Csipkerózsának / Botschaft an Dornröschen | toni | 2024/11/05 - 09:47 | 2024/11/05 - 09:47 | |
Irodalom | Vértesy Gyula Tél felé / Dem Winter entgegen | toni | 2024/11/04 - 13:36 | 2024/11/04 - 13:36 | |
Irodalom | Ott a mesék országában... | toni | 2024/11/04 - 09:59 | 2024/11/04 - 09:59 | |
Irodalom | Kosztolányi Dezső: Halottak / Die Toten | toni | 2024/11/03 - 17:09 | 2024/11/03 - 17:09 | |
Irodalom | Csordás Mihály Két akác árnyékában / Im Schatten von zwei Akazien | toni | 2024/11/03 - 09:23 | 2024/11/03 - 09:23 | |
Irodalom | Haikucsokor: Halottak napjára | toni | 2024/11/02 - 13:31 | 2024/11/02 - 13:31 | |
Irodalom | Krüzelyi Erzsike Ti égő dalu lányok / Ihr glühende Poeten-Mädchen | toni | 2024/11/02 - 10:32 | 2024/11/02 - 10:32 |
Legújabb hangzóanyagok
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Audió | Tompos Lilla: Karácsony | ambrusa | 2019/12/23 - 21:34 | 2019/12/23 - 21:34 | |
Audió | Kék mezőben | Góth László | 2019/12/14 - 05:58 | 2019/12/14 - 05:58 | |
Audió | Szabó Melinda: Októberi látomás | ambrusa | 2019/10/12 - 19:26 | 2019/10/12 - 19:26 | |
Audió | Kelvin: Angyalka | ambrusa | 2019/01/15 - 22:18 | 2019/01/15 - 22:18 | |
Audió | Visszatekintő: Karácsony Pécsett 1918-ban | ambrusa | 2019/01/02 - 12:54 | 2019/01/02 - 12:54 |
Legújabb fórumtémák
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Fórumtéma | Megszűnt pályázat | Markovics Anita | 2019/12/31 - 13:41 | 2019/12/31 - 13:41 | |
Fórumtéma | Klapek Gabriella hímezve festő, énekes, zeneszerző | prayer | 2 | 2016/11/28 - 12:48 | 2018/03/31 - 00:43 |
Fórumtéma | 2017. AKÍK Művészeti Pályázat | prayer | 2016/12/28 - 19:03 | 2016/12/28 - 19:03 | |
Fórumtéma | 2016 évi rendezvények | capek | 17 | 2016/01/14 - 11:27 | 2016/08/07 - 16:47 |
Fórumtéma | CINKEfészek Antológia 6. Szt. Mártonnak ajánlva | prayer | 14 | 2016/04/17 - 18:06 | 2016/07/17 - 12:32 |
Fórumtéma | CINKE klub Gyöngyivel | prayer | 20 | 2015/04/17 - 21:42 | 2016/07/09 - 14:15 |
Fórumtéma | Cinke színdarab | Emeraude | 1 | 2016/04/25 - 09:38 | 2016/04/27 - 08:51 |
Fórumtéma | Szent Márton évforduló pályázat | prayer | 5 | 2014/09/28 - 09:49 | 2016/03/01 - 22:47 |
Fórumtéma | Ötletek, és a megvalósítás. | prayer | 164 | 2010/02/05 - 20:51 | 2016/02/02 - 14:28 |
Fórumtéma | Aktuális pályázatok | zsuska | 177 | 2013/02/06 - 11:01 | 2016/01/26 - 12:16 |
Friss blogbejegyzések
- Kreativitás,- és inspirációfokozó zene íróknak
- MikRobi - Gyerekdal | Zene Gyerekeknek
- Egy szerelmes „versezés” margójára
- Piñata - kötetbemutató
- Irodalmi pályázat: Meseszövő pályázat (Határidő:2018. november 1-től 30-ig)
- Tehetséggondozó alkotótábor: Szöveggyár Mexikóban! (Jelentkezés: 2018. október 5-ig)
- Irodalmi pályázat: Aposztróf novella pályázat (Határidő: 2018. október 8.)
- Irodalmi pályázat: Science fiction novella (Határidő: 2018. október 17.)
- Irodalmi pályázat: Szépírói pályázat 2018 (Határidő: 2018. október 31.)
- Irodalmi pályázat:Szárnypróbálgatók 2019 (Határidő: 2018. szeptember 16.)
Legújabb rendezvények
Típus | Cím | Szerző | Válaszok | Létrehozva | Utolsó hozzászólás |
---|---|---|---|---|---|
Rendezvény | Tavaszi Varázs Fesztivál | capek | 2019/03/29 - 11:00 | 2019/04/12 - 12:06 | |
Rendezvény | Húsvéti nyusziles az Origó-Házban | capek | 2019/04/18 - 12:00 | 2019/04/12 - 12:02 | |
Rendezvény | Vidám farsang | capek | 2019/02/28 - 16:00 | 2019/03/14 - 12:11 | |
Rendezvény | CINKÉK a nagyvilágban - Lélekmorzsák | capek | 2019/02/22 - 17:00 | 2019/03/14 - 11:54 | |
Rendezvény | Versek Istenről, Hazáról, Szerelemről... | capek | 2019/01/24 - 16:00 | 2019/01/16 - 21:40 |
Friss hozzászólások
2 nap 13 óra
2 nap 14 óra
3 hét 1 nap
4 hét 3 nap
4 hét 3 nap
7 hét 4 nap
7 hét 4 nap
7 hét 4 nap
8 hét 3 nap
9 hét 3 nap