Onnan lentről is lehet szemlélni a világot!
Történetem fikció, kitalált személyek, kitalált élethelyzetek. Vagy mégsem?

Egyszer volt hol nem volt - mint a mesében - volt két testvér. Idős szülűk gyermekei voltak Gábor és Barnabás. Egyforma nevelésben részesültek, egyformán szerették őket a szülei. De valahol, valamit nagyon elrontottak, vagy a génjeik a hibásak. Ki tudja?
Cseperedtek a fiúk olyannyira, hogy mindketten családot alapítottak. Gábor volt a jobb eszű gyermek, neki sikerült diplomát szereznie. Szerető felesége volt és három tündéri gyermekük. Boldogan éltek kétszintes családi házukban valahol egy Bakonyvidéki településen.
Gábornak jó beosztása volt a helyi önkormányzat második embere volt, ő volt a jegyző. Szerették és tisztelték az emberek. De egyszer csak valami történt a családjában, ami fenekestől felfordította az életüket. Rájött, hogy felesége hűtlen hozzá, és itt kezdődött Gábor kálváriája, illetve kezdett kicsúszni lába alól a talaj. Iszákos lett - holott azelőtt soha nem lehetett volna még egy üveg sört sem beletukmálni. No most annál inkább egyre többször, egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, olyannyira, hogy elveszítette az állását. Felesége elhagyta, illetve beadta a válókeresetet. És megkezdődött a tortúra. Mivel volt három gyermekük, a bíróság eképpen döntött. A három kiskorú gyermeket az anyának ítélte, mivel Gábor életvitele nem tette azt lehetővé, hogy ő gyakorolja a szülői felügyeletet.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A feleség maradt a kétszintes családi házban a gyerekekkel. Az autó lett a Gáboré. De mivel nem volt munkája, nem volt pénze, értékesítette az autót. Természetesen első útja a kocsmába vezetett. Ameddig a pénze tartott ivott, voltak barátok egy regiment, fizetett boldog, boldogtalannak, elitta picinyke kis vagyonát. Már az albérleti szobáját sem tudta fizetni, így onnan is távoznia kellett. Utcára került. Fedél nélkül. Már odáig süllyedt, hogy a csövesek által kedvelt kannás bor is jó volt neki csak a kábulat ne múljon el soha. A feleség élte az életét a szerelmével és a három gyermekkel. Gábor nem látogatta gyermekeit sem, végleg elpattant egy húr, vagy talán az összes húr, amely még a civilizált világgal összekötötte. Mocskosan, piszkosan csavargott az utcákon, kéregetett, ha nem kapott odáig süllyedt, hogy erőszakkal elvette - kirabolta az embereket - csak hogy egy kis nedűhöz jusson.
Egy ilyen esemény után betért a kis kocsmába újabb adagért - melyet barna zacskóba csomagolt, hogy ne lássák, hogy mit iszik - no meg aki az utcán él, szeszesitalt nem fogyaszthat, kivétel ha ilyenképpen be van csomagolva. Két korty között megállt előtte egy úriember. A testvére volt, Barnabás, aki autószerelő szakmát tanult és volt egy jól menő szerelő műhelye alkalmazottakkal. Ő nem volt iszákos ember, családja volt, igaz, hogy gyermekük nem született, nagyon jól éltek. A két testvér nagyon régen nem látta egymást, és talán először meg sem ismerte Gábort, amikor a kezébe nyomott egy kétezer forintos bankjegyet.
- Vegyél belőle kenyeret, ennyivalót, ma estig kitart.- mondta neki szánakozva Barnabás, de megtorpant egy pillanatra, mintha ismerné ezt az embert, de egyelőre nem ugrott be, hogy honnan.
- Óh, köszönöm kedves uram, én békaperspektívából szemlélem a világot, hukk! ejnye már ez a csuklás soha nem akar elhagyni.
Látom uraságod madártávlatból figyel engem, én is voltam olyan magasan mint Ön kedves uram, csak egy kicsit lecsúsztam, nem bánom, innen már nem lehet lejjebb csúszni. - mondja Gábor vérvörös szemeit rászegezve Barnabásra.
És Barnabásnak bevillant, ismerős volt ez a hang, hiszen ez a nyomorult ember az ő testvére, te jó ég, mi történhetett, hiszen mindig ő volt az okosabb jobb fejű gyerek, diplomát is szerzett, volt egzisztenciája, és most?
Elhatározta, hogy segít a testvérén. Gábornak nem volt ismerős az "úriember", igaz, hogy az alkoholtól a ködfátyol örökkön-örökké a szemét homályosította, nem ismerte meg testvérét.
Barnabás átlátta a helyzetet, karon ragadta a szakadt, mocskos, borotválatlan, szesztől bűzlő testvérét és haza vezette hozzájuk. Klára asszony egy kissé neheztelt férjére, pörölt is vele, hogy mi a fenének hozta ide a gyönyörű tiszta lakásukra ezt az igénytelen csövest. De mivel nagyon szerette a férjét, nem ellenkezett.
Barnabás megfürdette testvérét, megborotválta, tiszta ruhát adott rá az övéiből és lefektette a vendégszobába, hadd aludja ki magát.
Másnap reggel amikor felébredt, nem tudta, hogy hol van. De amikor ágyba kapta a reggelit, a reggeli után a friss, finom, forró kávét, amit Barnabás tálalt fel neki, akkor ismerte meg testvérét. Végtelen hálát érzett. Hosszú estéket átbeszélgettek, kivel mi történt azóta, amióta nem látták egymást, illetve nem találkoztak.
Teltek a hónapok, Gábor nem ivott egy korty alkoholt sem - Barnabásnak ez volt a felétele, hogy ott maradhasson velük egy fedél alatt -egyébként is rábízta a vállalkozásának a könyvelését a testvérére. Mivel jó eszű gyerek volt, pillanatok alatt megoldotta a feladatokat,
mérleget készített, ismerte a számvitelt.
Boldogan éltek - mint a mesében - úgy két évig.
És akkor következett egy újabb krakk. Gábor bele szeretett Klárikába, de halálosan. Folyton körülötte sündörgött, csókot akart lopni, folyton fűzte az asszonyt, hogy hagyja el a férjét és legyenek ők egy pár. Klárikának tetszett, hogy Gábor felfigyelt rá, legyezgette a hiúságát, hogy intelligensen, kedvesen, szeretettel beszélt vele, udvarolt neki, dicsérte a szemét, a száját, a domboró kis mellecskéket, néha-néha meg is simogatta, és Klárika nem ellenkezett. Lelkiismerete ugyan néha gyötörte, de gyötörte a vágy is, hogy Gáboré legyen.
Egy kis időre Barnabásnak Bécsbe kellett utaznia, új alkatrészeket kellett megrendelnie, három napra elutazott. Szabad volt a terep a szerelmesek előtt, és meg is történt már az első este a dolog, amikor egyedül maradtak. Gábort elkerülte a szerelem amíg az utcán csámborgott, már az idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára a feleségével testileg. Fűtötte a vágy, ölelte, csókolta Klárikát, leheletnyi finoman gombolta ki a blúzát, melltartóját érzéki pontossággal fejtette le kebleiről. Klára mélyeket sóhajtott, egész lényét átjárta a kéj. Gábor nagyon ismerte a női testet, tudta, hogy hogyan, meddig lehet fokozni, elnyújtani az együttlétet, hogy a nő teljes mértékben kielégüljön. Óvatosan hatolt bele, amikor eljött az ideje. Gyönyörű perceket éltek át együtt, együtt jutottak a csúcsra, ezt Klárika apró sikolyai jelezték Gábor felé. Amikor mindketten megpihentek, Klráinak könnyes volt a szeme.
- Most miért sírsz kedvesem? Magadat siratod, Őt, vagy mindhármunkat? - és apró csókot lehelt volna Klári melleire, de a nő felpattant a díványról, magára kapkodta ruháit és eltűnt a férfi szemei elől. A keresésére indult és megtalálta a kertjükben a rózsái között. Sírt, vigasztalhatatlanul. Gábort is emésztette a bűntudat. Te jó ég, vén fejemmel hogyan veszthettem így el az eszemet, mi lesz ezután? - így gondolkodott magában. Rettenetesen szégyellte magát, hogy tudott ilyen gyenge barom lenni, és a feleségére gondolt. Nem szabad megtudnia Barnabásnak, hogy mi történt.
Hiszen milyen ember vagyok én? Ugyanazt a fájdalmat kell majd átélnie a testvéremnek - ha megtudja - mint amit én éltem át. Nem, nem szabad megtudnia, el kell, hogy menjek innen.
Másnap haza jött Barnabás, kitörő örömmel üdvözölte mindkettőjüket, Gábor már összecsomagolva két nagy bőröndben a ruháival várta Barnabást.
- Mi van öcskös, Te meg hová készülsz? - mondta meglepődve először Klárikára, majd testvérére nézve.
- Úgy döntöttem kedves bátyám, ideje, hogy új életet kezdjek, hiszen nem élhetek itt örökké a nyakatokon, nincs magánéletetek tőlem, nagyon köszönöm amit értem tettél, de el kell, hogy menjek.- válaszolta Gábor.
Különösképpen nem tartóztatta testvérét, ha menni akar, hát hadd menjen, Gábornak már volt pénze, állást is szerzett magának, hiszen könyvelni tudott, mérlegképes könyvelő volt, volt lehetősége ezernyi, hogy jó főkönyvelői állást szerezzen. Így is tett. Klárika soha nem mondta el férjének, hogy mi történt addig, amíg férje távol volt. Eltelt egy pár hét, Klárika is összeszedte magát, elmúlt a nagy szerelem, vidám volt, amikor megcsörrent a telefon.
- Halló, jó napot kívánok, én a Kovács Barnabást keresem, Ön a titkárnője? - mondta egy kellemes női hang. (Ugyan ki lehet ez, gondolta Klári, eldöntötte, hogy belemegy a játékba, ő lesz a titkárnő, mert most már roppant kíváncsi volt, hogy kihez tartozik ez a csábos női hang)
- Igen, én vagyok a titkárnő, hagyjon üzenetet és átadom a főnöknek.- mondta Klrái hazudva.
- Legyen szíves átadni a következő üzenetet:
Holnap este érkezem Bécsből a gyermekünkkel, várjon engem a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren este 21.oo-kor. De pontos legyen, mert tudja nagyon jól, hogy 2 éves gyermekünk nagyon fáradt lesz, már aludni fog és gyorsan meg kell érkeznünk a Gellért Szállóba, ahol lefoglalta a lakosztályt addig amíg a házunk átalakítása megtörténik. Köszönöm kedves,millió puszit küldök Önnek, örülök, hogy "megismerhettem"... Halló, halló, itt van még? Válaszoljon kérem, vette az üzenetemet?
Klárika ereiben megfagyott a vér, szédült, nem kapott levegőt, azt hitte, hogy nyomban elájul, kiesett kezéből a telefon, válaszolni már nem tudott. Elvánszorgott a bárszekrényhez, töltött magának egy nagy adag konyakot, és még egyet, már nem is emlékszik, hogy mennyit, amikor feltárcsázta Gábor számát. Elcsukló hangon annyit mondott, hogy "gyere értem azonnal, egy percig sem élek tovább Barnabással."