Boldogtalan vagyok...

Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.

És ki tudja, akkor is majd
Ád-e nyugalmat a sír;
Hátha e zaklatott lélek
Megnyugonni ott sem bír?

Hátha ott is külön válva
Lelkem a testtől leszen,
A miként itt az életben
Kell lennie szüntelen.

És mig testem porrá válva
A földdel össze vegyűl,
Addig lelkem összetépett
Zászlóként szerte repűl,

Vezéreül a viharnak
Csattogtatva szárnyait,
Mindenütt elül lobogva,
Hol vész, pusztulás lakik?

Kérlelhetlen végzet átka,
– Súgja rémes sejtelem –
Hogy lelkem örök időktől
Így bolyongni kénytelen,

Sem életben, sem halálban
Nem találva nyughelyet,
Mig vége nem lesz az örök,
A végtelen időnek!

Szendrey Júlia (1856)

Ich bin unglücklich

Ich bin so erbarmungswürdig,
und unausgesprochen leer,
die einzige Flucht ist für mich
in Grab, unter der Erde wär.

Und wer weiss, wenn es so weit ist,
gibt es ruhe, dort im Grab;
oder die gestresste Seele,
wandert ewig, auf und ab.

Vielleicht dort ist die auch getrennt
die Seele von dem Körper,
wie hier, im tagtäglichen Leben
muss es sein, immer öfter.

Bis der Körper zu Pulver wird
und mit der Erde vermischt,
der Seele als zerrissene
Fahne, im Winde zerknickt.

Und als Anführer der stürme,
mir klappenden Fittichen,
überall ist es gewesen,
Not und Unheil anrichten.

Unerbittlicher Schicksalsfluch
flüstert schreckliche Ahnung,
dass, die Seele von Ewigkeit
an ständiger Wanderung.

Nicht im Leben, nicht im Tode
findet sie keine Ruhestätte,
bis der Ewigkeit beendet,
die unendliche Zeitkette.

Fordította Mucsi Antal