Figyelem az óvodás gyerekeket, szépen, rendben megoldják a feladatokat, figyelnek rám, egyedül Pistike nem. Pistike nagyon rendetlen, szófogadatlan és rettenetesen csúnyán beszél.

Próbálnám fegyelmezni, de nem tudom. Hiába minden szó, minden magyarázat, ha megfeddem, megvonja a vállát és valami oltári csúnyaságot motyogva az orra alatt, megvonja a vállát és tovább szalad.

Valamit tennem kell!

- Mondd Pistike, kitől hallod Te ezeket a nagyon csúnya szavakat, nem hiszem el, hogy a szüleidtől. - kérdezem tőle kíváncsian. Először mélyen hallgat és akkor megered a nyelve.

- Persze, hogy a szüleimtől, hiszen anyukám jó fej - legalábbis ő ezt mondja magáról, és azt is hogy ő modern anyuka, nem szól rám soha, ha csúnyán beszélek, ő is így beszél. Apukámat pedig nem érdekli ő sem, én sem, mindig azt mondja nekem, hogy hagyjam békén tűnjek a francba!- mondja Pistike dicsekedve.

- Pistike, itt van ez a boríték, vidd haza a szüleidnek és holnapra várom a választ, de el ne felejtsd oda adni.- mondom Pistikének nagyon ráparancsolva!

Másnap beérkezik Pistike az oviba, az anyukája hozza, de mire megpróbálnék kommunikálni vele, faképnél hagy mondván neki sietnie kell a munkahelyére, egyébként is ott a válasza Pistikénél a borítékban. Természetesen Pistike régen elfelejtett, hogy a kis uzsonnás táskájában van a boríték

- Pistikém, add ide légy szíves a borítékot, amit anyukád küldött nekem.- mondom Pistikének kedvesen. Pistike kutat, előszedi a kissé megtépázott boriíékot, néhány uzsonnás paca már virít rajta.

- Pistikém, mit szóltak a szüleid, amikor elolvasták a levelemet? Gondolkodik a gyerek látom, hogy összpontosít a kérdésemre és összeszedi a gondolatait és kissé flegmán (hogyan másképp, hiszen ezt látja, ezt tanulja, a szülők a példaképe egy gyermeknek ebben a korban) válaszol.

- Azt mondta az anyukám, hogy mi a francot akar ez a vén banya? Mi a baja? Inkább magával foglalkozna, vagy a hívatásával. Ja persze, majd bemegyek, hogyne, mikor? Nekem dolgoznom kell, nem úgy mint neki, csak mereszti ott az oviban, bájolog, nem nevel rajtad semmit te kis átokfajzat! - mondja Pistike büszkén.

A levelemben csak annyit írtam, hogy feltétlenül beszélnem kell (kellene) a szülőkkel, mert Pistikének a magatartása, fegyelmezetlensége, csúnya beszéde kívánnivalót hagy maga után, mindazonáltal rossz hatással van a többi gyerekre. Erre neki az volt a rövid, tömör, természetesen nyomdafestéket nem tűrő válasza, hogy "csezd meg", na nem ezzel a szóval, de én olyat még leírni sem akarok.

Elgondolkodtam, mi ilyenkor a teendő. Ez egy roppant ravasz, százötvezer forintos kérdés, nem jár érte hangszóró, ha tudom rá a választ. De nem tudom. Megállapítottam magamban, hogy tehetetlen vagyok. Hiába beszélek én a gyerekkel szépen, hiába magyarázom el neki, hogy nem szabad ilyen csúnyán beszélni, nem érti, hogy miért nem, amikor a szüleitől otthon csak ilyen csúnya beszédet hall. Nyilván nem nekem fog hinni, a vén banyának, aki csak itt van akár mereven, akár hajlékonyan.

Konzultáltam a vezető óvónővel, hogy mit tegyünk? Hátha neki több, jobb ötlete van. Nem volt, talán csak annyi, hogy meg kellene beszélni a szülőkkel, hogy vigyék át egy másik intézménybe, ahol többet tudnak tenni az érdekében. Gondoltam délután h a jön a gyerekéért az anyuka, beszélek vele, no persze ha szóba áll velem a vén banyával. Vártam a pillanatot, rohangáltam az óvoda folyosóján, hogy el ne mulasszam a találkozást, mert figyelnem kellett, hiszen nem mindig ugyanazon időben érkezett,. roppant észnél kellett lennem, hogy el tudjam csípni. No már látom is, dekoratív, szép nő, csak ne nyitná ki a száját.

Intek neki, mintegy jelezve, hogy beszélni szeretnék vele.

Nagy kegyesen oda libben, úgy néz rám, mintha az egész családfáját meggyilkoltam volna, merő-maró gúny az egész lénye, csak úgy félvállról hányaveti módon - nem néz a szemembe, hogyan is tehetné, hiszen én csak egy kis óvónő vagyok, ki vagyok én hozzá képest? (Ezt olvasom ki a tekintetéből) Az, hogy én szeretnék vele beszélni, roppant módon nem érdekli, hanem ő, ő kezdi a mondókáját.

- Vegye tudomásul, hogy holnaptól nem hozom ide a gyermekemet, mert itt képtelenek az óvónők a feladatuk elvégzésére. Kifejezetten Ön, mi is a neve, mindegy, nem számít - próbáltam volna intelligensen bemutatkozni a felé nyújtott jobb kezem a levegőben maradt, pillanatig rá meredt, és ennyi, nem fogott velem kezet - az a lényeg, holnaptól magánóvodába kerül Pisti, ott kevesebb gyerek jut egy óvodapedagógusra, akinek több ideje, kedve, nagyobb tudása lesz Pistikém nevelését illetően. Egyébként is, olyan csúnyán beszél ez a gyermek amióta az Ön szárnyai alatt van, olyan példaértékűnek számító szavakat használ, hogy eldobom tőle az agyamat. Nem részletezem, hogy milyeneket, de az biztos, hogy sokat romlott a gyerek mindenféle szempontból, amióta óvodába jár.

Kész, Pistikét magához irányítja mintegy jelezve, hogy befejezte a kommunikációt velem.

Én pedig ott álltam magamba és gondolataimba roskadva a vezető óvónő kérdő szavai hoztak vissza a jelenbe.

- No, Évikém, hogy ment? Zöld ágra tudtál vele vergődni? - kérdezte Ágika kedvesen.

- Á', dehogy, holnaptól nem idejár oviba a Pistike, átviszi az anyukája egy magánóvodába.

Attól várja a csodát. Szegény kolleginákat előre sajnálom. - mondtam keserűen.

Keserűen, mert elgondolkodtam. Milyen felnőtt lesz ebből a gyerekből? Kit fog szeretni, tisztelni, milyen lesz az életvitele, ki tanítja meg a már elkésett alapokat, őszintén sajnáltam magamban azokat a pedagógusokat, akik majd küszködni fognak vele. Gondolataimat újból Ágika szakította félbe.

- Nyugodj meg, holnaptól nem kell idegeskedned Pistike miatt, újból visszaáll a rend a csoportodba.- és akkor jutott eszembe, hogy tényleg a Napocska csoport, az én gyermekeim, mind ott álltak a termünk ajtajában és egyszerre kiáltották, hogy "Éva néni, gyere nézd meg, mit rajzoltam, gyere mondj egy mesét, gyere megmutatom a babaházat, gyere, gyere, gyere...

És egy édes könnycsepp csorgott végig az arcomon, ez a szeretet és a meghatódás könnye volt, boldogan indultam "kicsinyeim" felé.