Egyszerű rutinvizsgálatra küldtek a szemészetre a vércukorszintből kifolyólag. Abból a szempontból megfelelő volt a szemem, semmi káros mellékhatás a cukor miatt. Ez egy jó dolog, nagyon örültem neki. Igen, de az örömömet egy kis üröm váltotta fel.

 

Ugyanis végignézetett velem a doktornő egy csomó táblázatot, betűk, számok, közel, illetve távollátás és bizony én magamhoz képes megállapítottam, hogy elég cudar a látásom. Ezt már otthon is konstatálom amikor a klaviatúrát püfölöm, de mivel én írom az irományomat, hellyel-közzel azért ki tudom olvasni a betűimet, szavaimat ha nem, következtetek a formából, és rögtön rájövök, hogy mit írtam mert az én gondolataim.

 

De nem így vagyok a másokéval. Mert ugyanis nem látok rendesen. A franc sem tudja, hogy hányas szemüveg kellene pluszos, vagy mínuszos, mert azt még nekem nem mondta senki. Kénytelen vagyok a tescos szemüvegekkel hazárdirozni, elárulom, hogy van már belőle saccperkábé vagy huszonöt, egyik dizájnosabb mint a másik, csak éppen egyikkel sem látok. Van egy ami kb. velem egykorú, összevissza karcolt, de úgy két három karcolás között kilátok! Na igaz, hogy nem nagyon, de a betűket felismerem, na nem mindegyiket, de akkor következtetek.

 

Szóval, azt mondja a doktornő, hogy minden rendben van a szememmel, nem kell szemüveg, mert a koromhoz képest jó a szemem. És elhajtott a fenébe, de úgy intelligensen.

 

Ballagok az utcán hazafelé, nézem - néznék a távolba az embereket sasolva - az előttem elterülő tájat, és a felém közeledő embereket és kettőt látok. Mindegyikből kettőt látok. A fenébe, ez egyébként így van már kb. öt éve, de nem foglalkoztam vele eddig. De most igen, mivel azt mondta a doktornő, hogy a koromhoz képest jól látok. Nyilván neki elhiszem, hiszen ő a szakember. Régen fiatal koromban, na igen akkor is volt rá precedens amikor kettőt láttam, na de akkor megvolt az értelme. Túl sok volt a HP. vagy a konyak, akkor még szédültem is. Most is, de mindegy, az is a koromnak a következménye, tudom. Az is más! Na de most semmi nem indokolja, hogy kettőt lássak, na persze csak a korom. Nem látok olvasni, összefolynak a betűk, de nem baj, a koromhoz képest... Na ezt a témát meg kell, hogy vitassam Tündivel - az ihletemmel - mert egyidősek vagyunk és valószínű, hogy ő is így lát mint én.

 

- Na végre Tündim hazaértem a nagy vizsgálatról és képzeld el, hogy jó a szemem! - és belenézek Tündi gyönyörű kék szemeibe, de ő röhög. Én meg mérges vagyok! Most mi a francot röhögsz Te hülye! - ilyen szépen beszélek most vele, mert ezt érdemli. Még hogy kiröhög engem.

- Most mi van, mit vagy úgy oda, különben is, mi a francnak kell neked látnod! Gondolkodj! Hatvanegy éves vagy, minek kell már Neked látni! Irni nem tudsz, én írok helyetted, olvasni nem tudsz, mert sokszor felolvasok neked, az utcán meg ne kóvályogjál, úgysem ismersz meg senkit, na nem azért mert teljesen elpusztultak az agysejtjeit - na azon sem lennék meglepődve - , hanem egyszerűen nem kell látnod és kész! Miért olyan nehéz ezt felfognod? Mit akarsz látni! Semmi jó nem történik a világban, az utcákon, tereken, semmi jó, érted? És ha semmi jó nem történik téged az letaglóz, pofán csap és még hülyébb leszel, mint most.

 

- Tudod Tündi, ha nem lennél az ihletem, nem lenne szükségem rád most úgy kivágnálak az erkélyen, mint a macskát szokták! De megkegyelmezek neked, hiába degradálsz én akkor is szeretlek. Igen, szeretlek mert hülye vagyok! Lehet, hogy nem látok - nem látom a betűket csak minden másodikat vagy harmadikat, az embereket meg főleg nem tudom megkülönböztetni, mert mindegyikből kettő van, ha ne talán t'án ledöntök néhanapján egy kis HP-t akkor meg tudod, három-négy is szokott lenni, na nehogy azt kívánd már tőlem, hogy hatvanegyévesen mindegyiket felismerjem! Azért ez nonszensz! Na de Te sem vagy ám különb nehogy azt hidd! - mondom Tündinek belevágva a képébe az igazságot.

 

- Miért, mi a bajod velem? Én tökéletesen látok minden betűt, mindenkit felismerek, én jól látok, tényleg jól látok a koromhoz képest! - mondja Tündi kicsit nagyképűen, de mindjárt letörlök belőle egy darabot! Cselhez folyamodom:

- Olvasd már el nekem légy szíves ennek a gyógyszernek a mellékhatásait, mire figyelmeztet, mert én nem látom.

 

Tündi sem, de egyelőre forgatja a tacepaót, akkora hosszú, mint ide Kína, már az összes szemüvegem a szemén van, plusz egy nagyító, de nem mond semmit.

 

- Na mi van Tündérkirálynőm, mégsem látod? - és széles vigyorral az orcámon belenéznék a szemébe, ha nem takarná a sok szemüveg.

 

Lekapja a szeméről az összeset, egyenként dobálja el a szobában, még jó, hogy műanyag, mert az erkélyajtóhoz is csapódik vagy három, semmi baja nem lesz,. de mielőtt felállna és összetaposná  őket, óvatosan visszataszalytom a fotelba.

Belenézek a szemébe és azt mondom neki kedvesen:

 

- Na csitulj már tündérkirálynőm, megoldjuk! Korunkhoz képest megoldjuk! Én ismerem, felismerem az abc első tizenöt betűjét, Te az összes többit. Olvasni írni már tudunk ketten együtt. Igaz, hogy sokszor ketten együtt sem érünk egy felet sem, nem baj, de megoldjuk

Távol látni meg nem kell nekünk! Minek? Aki akar látni bennünket az meg úgyis közelebb jön, akkor meg már miénk a győzelem! A páleszt is hanyagoljuk és elmúlik a hármas látás!