Az anyám

Milyen szomorú,
milyen szomorú,
ahogy itt állsz s ahogy elgondolom
a te öregséged.

Fáradt vagy, öreg vagy,
de felkelsz az ágyból
és borogatást teszel mellem köré,
És orvosságot öntesz a kanálba
öreg kezeddel, mely gyenge és reszketős,
mint őszi alkonyat kévéje,
mely sápadtan vibrál a szobában.
Dolgozol, folyton dolgozol,
hajolsz és emelsz
és szived gyenge, rosszul végzi dolgát.
Az ajkad néma,
Karjaid ernyedtek és szárazak,
mint csüggedt, törött ágak,
a fán.
Éjjel felriadsz minden neszre,
aggódva jössz át és kérdezed:
- Kell valami?
Dolgozol, tipegsz a napok sikló
hátán!
Ápolsz.
Szolgálsz mint nagy úrat
és nincsen pihenőd
és nincsen éjjeled,
örömöd nincsen, mint minden csunya cselédnek
vasárnap.
Csak hétköznapok vannak alkonyodó életedben
görnyedt, gondtól ráncos,
fáradt, fekete és nagyon szomorú
hétköznapok.
Nem mosolyogsz, csak dolgozol,
Szolgálsz engem, mint nagy úrat
és én nézlek.
Éjjel van a szoba kihült,
te állsz öregen, őszen fázósan előttem.
Nézlek.
Borogatást hozol, majd betakarsz,
mint nagyon régen, mikor kis fiú voltam.
Aztán lefekszel, de hallom éberléted.
Nem alszol.
Rám gondolsz, betegségemre, halálomra,
talán titkos könnyek is csorognak
fonnyadt arcodon,
de mikor ismét jössz, semmit se látni rajtad
és mondod:
- Meg fogsz gyógyulni, fiam.

Szolgálsz, mint nagy úrat,
Mint utolsó, őszi reményedet,
mert, ha elmegyek,
sötét lesz életed.

Milyen szomorú ez.
S milyen szomorú,
ahogy igy előttem állsz,
fáradtan, görnyedten, öregen
rendetlenül dobogó szivvel,
fojtott aggodalommal.

Tudom, hogy te más öregséget
álmodtál magadnak,
Csendet, melyben kávé és kalács
nyájas illata terpeszkedik.
Az emlékek muzsikálnak,
mint jámbor, csoszogós
zenélő óra.

A fiad erős lesz, gondoltad
és megvéd minden bajtól,
gazdag is lesz, úgy álmodtad
és kényelembe göngyöli fáradt tagjaidat.

A fiad gyenge és szegény
és nem ad reményt meg biztatást
fakuló alkonyatodnak.
A fiad Krisztus évében van
és a te öreg, beteg, szerető szivedbe
tőröket döf az Atya,
aki szeret minket.

Szenteleky Kornél 1893 – 1933

Die Mutter

Wie traurig,
wie traurig,
sowie du da stehst und wie ich jetzt überlege
deine Betagtheit.

Müd bist, alt bist,
aber stehst du aus dem Bett auf,
Kompressen machst du, rund um die Brust,
und Medikamente giesst du im Löffel
mit deinen alten Händen, welche sind schwach und zittern,
wie, die herbstliche Schummer Garbe,
welche bleich flackern in dem Zimmer.
Du arbeitest, fortwährend arbeitest,
bückst und lupfst
und das Herz ist schwach, überquer verrichtet seine Arbeit.
Deine Lippen sind schweigsam,
die Arme sind abgeschlafft und dürr,
Wie hängende, abgebrochene Äste,
an dem Baum.
Nachts aufschreckst an jedes Geräusch,
besorgst kommst zu mir und fragst:
--Brauchst du etwas?
Arbeitest, tippelst den ganzen Tag
hin und her!
Pflegst mich.
Bedienst du mich wie einen grossen Herrn
und hast du keiner Ruhezeit,
und keine Nachtruhe,
hast keine Freude, wie eine garstige Magd
am Sonntag.
Nur Wochentag hast du in deinem schummerigen Leben
gebeugt, voll mit Kummerfalten,
müde, sehr traurige, schwarze
Wochentage.
Du lächelst nie, nur arbeitest
Bedienst mich als einen grossen Herrn
und ich schau zu.
Es ist Nacht, im Zimmer ist kalt geworden
Du stehst vor mir, herbstfrierend vor mir.
Ich schau dich an.
Kompressen bringt’s, und dann deckst mich zu,
wie damals, wenn ich noch ein kleines Kind war.
Nachher liegst du nieder, ich höre, dass du wach bist.
Du schläfst nicht.
Du denkst an mich, an meine Krankheit, an meinen Tod,
vielleicht heimliche Tränen rannen
an deine ausgetrocknetem Gesicht,
aber wenn nächstens Mal kommst, man sieht, dass an dir nicht an
und sagst:
Du wirst wieder gesund, mein Sohn.

Du bedienst mich, wie einen grossen Herrn,
als deine letzte herbstliche Hoffnung,
weil, wenn ich weggegangen bin,
dunkel wird dein Leben.

Wie traurig ist das.
‘d wie traurig ist es,
so wie du vor mir stehst,
müd, gebeugt,  gealtert
mir unregelmässig schlagenden Herz,
voll mit dumpfen Besorgnis.

Ich weiss es, du hast, einer anderer Alter,
erträumt für dich,
Stille, wo der Kaffee und Kuchen
Geruch zart verbreitet sie sich.
Wo die Erinnerungen musizieren,
wie die bieder latschende
musizierende Uhr.

Dein Sohn wird stark, hast du gedacht
und wird dich beschützen von allen Schwierigkeiten,
reich wird er, so hast du es geträumt,
und mit Behaglichkeit wickelt deinen müden Gliedern ein.

Dein Sohn ist schwach und Arm
und gibt dir keine Hoffnung und Zuversicht
deiner angegilbten Abenddämmerung.
Dein Sohn ist in Gotteshand
und in deinen alten und krank liebenden, Herz
mit Dolchen sticht der Gottvater,
der uns liebt.

Fordította Mucsi Antal-Tóni