Ott az óbecsei putrinál

Ott a becsei putrinál
ott a Holt Tisza partján,
egy putrisinak születtem
egy szép májusi éjszakán.

A Tót Vera kocsmájának
napi vendége volt apám,
engem estefelé mindig
érte oda küldött anyám.

Egy kis selypes gyerek voltam
az apám nagyon szeretett,
őt mentem haza hívni, csak
nekem engedelmeskedett.

„Apa, gyeje vejem haza
kijűl a mejeg vacsoja,
anya is annyija méges
dága a Totveja boja!”

Apám egy szót sem szólt, csak ki-
itta az utolsó kortyot,
majd a kezemet fogva, a
kocsmából haza ballagott.

Az év Pünkösd vasárnapján
engem néztek szánakozva,
apám az első szobában
már fel volt ravatalozva.

Azt sem tudtam, hogy mi történt
sírt mindenki körülöttem,
és mint egy jó nevelt gyerek
ott én is hangosan bőgtem.

Évekkel később értettem
mit az, árva gyerek lenni,
az csak egy darab rongy 's abba
bele is rúghat mindenki.

De belém is rúgtak sokan
sok még azt sem tudta miért,
több nem azért mert vétkeztem
hanem mert nem volt, ki megvéd.

Szegény árva gyerek voltam
apám kinn a temetőben,
anyám benn a kórházban, de
mindkettő, oly messze tőlem.

Mi putrisí gyerekek, mi
nem voltunk valami szépek,
csak szimpatikusabbak, mint
a többi becsei legények.

Huszonhat évet éltem ott
selyemgyár és sörgyár között,
majd, mint kétcsaládos apát
a sors ki, külföldre lökött.

Majd ötven éve eszem, az
idegen keserves kenyerét,
már haza sem mehetek, mert
a sors, rám nyomta bélyegét.

Tóni  2015 Augusztus 22