Az óbecsei kisvasút

Mezítlábas csóró voltam
selyemgyár és a putri között,
a sorsom engem már akkor
ridegen ide-oda lökött.

A házunk előtt kisvasút
vezetett a mi oldalunkon,
állomástól a sörgyárba
a szenet vitték kis kocsikon.

Négy-öt kis kocsi volt mindig
szorosan egymás után kötve,
megrakva darabos szénnel
a kocsik tetejükre töltve.

Két muraló húzta őket
lomhán egymás után lépkedve,
a sínpár között lépkedtek
ahogy látszott, megelégedve.

Eperfák mögött vártuk,
hogy a kocsik elhaladjanak,
mezítláb szaladtunk utánuk
hogy a hajtók meg ne halljanak.

Egy-két nagyobb darab szenet
a kocsikról gyorsan leloptunk,
kellett a télre az nekünk,
hogy valamit a tűzre dobjunk.

Télen szánon vitték a szenet
a síneket nagy hó takarta,
hangosan kiabáltunk nekik
mi őket kicsit megzavarta:

„Bácsi csúszik e a fa szán?”
De ők mindig félreértették,
ostorral felénk csapkodva
másik oldalt most nem figyelték.

Ott a szomszéd gyerekek
lopták a kocsikról a szenet,
zsákmányt később elosztottuk
mert télen jó volt egy kis meleg.

Ezt még abban az időben
senki sem tartotta lopásnak,
mert ez csak egy formája volt
a család önfenntartásnak.

Akkor még a gyerekeket
nem káros hátránynak nézték,
mert még az anyjukat akkor
a karrierben nem fékezték.

Az anya, még anya volt, egy
család legfontosabb tagja,
az élet zajló tengerén
annak a mentőcsónakja.

Tóni   2014 December 11