Az ember küzdelme a széllel I.

Nem minden arany, ami szépen fénylik,
’s nem minden komoly, ami annak rémlik...
következő versben is, ha valaki gyanakszik,
a szél, sem mindig az, aminek hangzik.

A szél az soha sem nyugszik, csak állandóan fúj
néha egy finom trubadúr, majd egy mérges kandúr,
a természet ereje, ami mindig velünk van
néha csak gyengén fúj, de sokszor agresszívan.

Sokat segít az embernek, de sok kárt is okoz
elviszi a felhőket, másnap újra esőt hoz,
hajtja szélmalmot de hóval fújja be az utat
az emberi hibákra kegyetlenül rá mutat.

Viszi a vitorlát, felkorbácsolja a tengert
sokszor megsegít, de agyon is üti az embert.
mi nélküle a földön, már meg sem tudnánk élni
van mikor szeretjük, de tudunk is tőle félni.

Fújni szokott az ember, ha hidegtől cikázik
meleg a fúvása télen, ha a keze fázik,
hideget fúj, amikor a forró levest hűti
és ha nyelvén a forrót, tovább meg nem tűri.

Mai ember olyan, mint a természetben a szél
megszokta ezt, ki ebben a társadalomban él,
a hideget erősíti, meleget enyhíti
a szegényt azt kopasztja, a gazdagot segíti.

Néha  akkor is szenvedünk ha teljes szélcsend van
testünk sem reagál mindig, a szélcsendre aktívan,
egy levél sem mozdul, őrjítő már ez a hőség,
idővel nagyobb lesz, nálunk a derékbőség.

A nyomást kiereszteni, ez most itt a deviza
a belsőnk néha olyan, mint Becsén a Holt-Tisza
magas, vagy mély nyomás, nem segít itt nekünk,
ami most jó volna, azt tudja mindegyikünk.

Egy olyan hely, ahova mi vissza húzódhatunk
ahol néhány rövid percre magunkra maradunk,
nem finom téma, de ha egyszer megáll a szél
egy olyan szélcsendben, az élet nagyon is kemény.

Tóni    2010 Március 11