Az utolsó sorban

Születésemkor a családunkban
én már ott is az utolsó voltam,
és az első pillanattól fogva
a „meztelen” életért harcoltam.

Nekem ugyanazt a nevet adták
ami egyszer már oda lett írva,
egy apró kis fehér koporsóra
kinn a temetőben, egy kis sírba.

Mintha én már akkor tudtam volna
az élet nem lesz számomra könnyű,
de azért akkor még nem gondoltam
hogy egy gyerekhez, lehet ily szörnyű.

Egy hónapra apám halála után
mezítláb mentem az iskolába,
nagyon sokba került a temetés
nem maradt már pénz, egy pár szandálra.

Nyolcéves koromtól minden nyáron
egy gazdag rokon szolgája voltam,
a forró nyári napokon mindig
libák vagy disznók után loholtam.

Az iskolában nem véletlenül
mindig az utolsó sorban ültem,
kedves segítő rokonaimnál
mindig az istállóban feküdtem.

Apám leforrázta a tüdejét
forró nyárban jéghideg sört ivott,
anyám nem kapott elég levegőt
egy tüdő szanatóriumba volt.

Ott is, mint egy megpecsételt gyerek
kinek apja anyja tüdő bajos,
rosszabb volt, mint egy halálos ítélet
engem mindenki, csak félre dobott.

Még ma is, csak egy menekült vagyok
beszélni valakivel nem tudok,
az életben mindenkitől futok
hátra mindig, csak hűlt helyet hagyok.

Tóni    2012 Március 9